Fejtetőre áll a világ

Nézem a Látszatélet című előadást, Mundruczó Kornél legújabb rendezését, annak is a koprodukciós partnereit, és elképzelem magamban, hogy a különböző városokban – egyebek mellett Bécsben, Lille-ben, Strasbourgban, Drezdában, Berlinben, Wiesbadenben – a nézők hamarosan ugyanúgy Monori Lili szuperközeliben fölvett monológját nézik-hallgatják majd, mint most én a Trafóban. És eltűnődöm, mennyire fogják másképp érteni, amit látnak (fordítás lesz, nyelvi probléma nem), mint mi itthon: a cigányasszony monológját az ő részint kalandos, részint tipikus elemekkel teli életéről. Egy kilakoltatni jött végrehajtónak meséli el, milyen „szegregátumnak” lenni (micsoda szó ez már, mennyi asszociációval, egyik rémesebb, mint a másik); milyen kényszerpályán élni, akkor is, ha dönteni próbál sorsáról az ember. Wéber Kata, a szöveg szerzője jól rakta össze Ruszó Lőrincné élettörténetét; korai árvaságát, útját Törökszentmiklóstól és a törpe nagypapától a „nyóckerben” lévő Szigony utcáig, ahol egy lepukkant, de mégis otthonná díszített-zsúfolt lakásban magára marad a szívbeteg asszony. A fia, aki sosem akart cigány lenni és mindig nemcigány akart lenni, elszökött otthonról, a férje meghalt, és a zsákutcában, ami az élete, az asszony is elért a falig.

A végrehajtó férfi maga a hatalom, a közönyös, sőt inkább ellenséges többségi társadalom, amely reflexből, zsigerből kezeli le a „kisebbségit”, mígnem egy véletlen fordulat ki nem hozza belőle az embert. Ekkor már nem filmet látunk, hanem színházat: Ágh Márton dobozszerű díszletében magát a lakást, ahol az asztalnál ülnek ők ketten. Monori Lili, a cigányasszony szemben velünk és a kamerával – kitágul a tér, már nemcsak az arcát látjuk, nemcsak a beszélő szájat és a még beszédesebb szempárt, hanem a környezetét is, a falon egy szőke kisfiú, az anyját később megtagadó Istvánka mosolygós fényképét. Rába Roland végrehajtója háttal ül a közönségnek, a háta beszél, a háta türelmetlen, érzéketlen és ellenséges.

A párjelenet akár dokuszínház is lehetne, hiszen az asszony életútja és ez a kilakoltatási állomás bizonyára megtörtént tegnap és meg fog történni holnap, a gyűlöletszótár kliséinek ellentmondó, beilleszkedni akaró, dolgos cigányokkal is. Akiknek a lakásában három mosógép is van (minek? majd jó lesz valamire), meg mikró, hűtő, tévé, lemezjátszó – egy élet kellékei. (Az előadás címe félrevezető: ez nem látszatélet, hanem nagyon is igazi, noha keserű, csupa küzdelem, kevés boldogság.)

De nem dokuszínházat látunk; Mundruczó Kornél rendezésében az apróságok emelik el, nyomják meg a rögvalóságot: amikor a végrehajtó – mármint az emberarcú hatalom – mentőt hív, amikor az asszony rosszul lesz, majd közönyösen előszedi a hátizsákjából az ebédjét, megmelegíti a mikróban, és befalja. Vagy amikor rideg SMS-eket vált a kollégákkal holmi kínálkozó zsákmányról.

Vagy akkor – és ez már nem apróság, hanem színházi nagyság –, amikor a jelenet véget ér, a színpad elsötétül, majd kivilágosodik, és a dobozdíszlet megmozdul. Szép lassan kibillen a helyéről, és egy teljes fordulatot tesz. Előbb oldalra, majd a feje tetejére áll minden, ami benne van, hullik a bútor, dróton lóg a kávéfőző, a mikró, csörömpölve ontja tartalmát a konyhaszekrény, felnyílik a kanapé, és záporozik lefelé minden. A szekrényből a ruhák, a polcról a rémes csecsebecsék... A ruhákból rongy lesz, az edényből hulladék, és szájtátva nézzük, ahogy egy élet teréből szemétdomb válik. Mert már csak azt látunk: szemetet mindenfelé. És mire a doboz ismét visszaáll eredeti helyzetébe – élhetetlen, lakhatatlan romhalmaz az egész.

Ebbe a térbe tér vissza a végrehajtó – immár mint bérbeadó – egy fiatal nővel, akinek szeme sem rebben a rendetlenségre, ő bizony kivenné a lakást. Láng Annamária ideges fiatalasszonya nem cigány, csak éppen kiszolgáltatott: lakni kell. Elfogadja az összes képtelen és megalázó feltételt, aláírja a szerződést, majd rögtön meg is szegi, amikor egyedül maradván a kisfiát hívja telefonon: van hol aludni, jöhet máris.

Egy újabb élethelyzet meséje kezdődik el, afféle második felvonás. Gyorsan kiderül, hogy a nő egy kapcsolatból menekült el a gyerekével együtt, és amikor lefekvéshez készülődvén leveszi a ruháját, a lila-kék foltokból azt is látjuk, hogy miért. A gyerek sztoikus nyugalommal, némán veszi tudomásul a környezetet, azt is, hogy ennivaló sincsen, azt is, hogy anyját a szeretője követelőző telefonnal és üzenetekkel zaklatja, és azt is, hogy anyja elmegy találkozni a férfival, miután ő elaludt.

Ez a párjelenet az előzőhöz képest kevésbé kidolgozott, és gyorsan szürreális fordulatot vesz: a kisfiú fölébred, és a magától kinyíló fiókban egy kisvasutat talál, békésen játszani kezd vele. A cigányasszony fia lép be, aki egy rejtekhelyről jókora kardot vesz elő, meghámoz vele egy almát, majd elmegy. A frizsiderből majmok másznak elő – az anya, a végrehajtó és a cigányasszony fia majommaszkban...

Noha a szerzői-rendezői szándék világos – összekötni a „sültrealista”, mégis képtelen valóságot a szürreális vízióval annak érdekében, hogy a néző megértse a lehetetlenségek egymásba játszatását –, a megvalósításból egyszerűen elillan a feszültség, az írott anyag ellaposodik. A cigarettától köhécselő majom távolról sem olyan megrendítő, mint a romhalmaz tetején kuporgó kisgyerek vagy a kamerába beszélő cigányasszony.

Pedig Mundruczó többnyire biztonságosan mozog ezen a terepen: a Demencia című előadásában például sikeresen és hatásosan keverte a diszfunkcionális valóságot a valószerűtlenül megtörténhetővel. A Frankenstein felfokozott abszurditása ugyancsak koherens közege volt az előadásnak. De a Látszatéletben nem egymásért, hanem egymás ellen dolgozik a két világ – szerencsére csak az előadás utolsó negyedében. Az ütős vég, az hibádzik nagyon.

Noha a két történet végül összeér, és a végét a valóság írta: néhány évvel ezelőtt súlyos indulatokat korbácsolt fel, amikor egy cigány kamaszfiút karddal sebesítettek meg egy buszon. A rasszista motivációra rácáfolt az igazság: a bántalmazó is cigány volt. Hogy melyikük nem akart cigány lenni és melyikük akart nemcigány lenni, arról nem szólt a valóság meséje.

Mundruczó rendezésében, az egész előadásban fejre áll a világ. De amikor konkrétan megteszi, akkor látjuk, mivé lesz, ha kifordul a sarkából: rommá.