Ezek állatok!
A német Ravensburger Kiadó gyermekkönyv-sorozata amiatt válhatott már a sokadik címnél tartó sikertörténetté, mert szerkesztői ismerik a nagy titkot: attól, hogy a gyermekek kicsik, még nem feltétlenül hülyék is. Ezért kiadványaikban nem gügyögnek hozzájuk, hanem beszélgetnek velük. A másik trükk az, hogy könyveiknek a lapjai kihajtható, titkos ablakokat rejtenek, így adva lehetőséget ifjú olvasóiknak arra, hogy a számukra ismeretlen dolgok mögé bepillantsanak. Megismerjék például azt, hányan is élnek, és miféle „állatságok” zajlanak egy ház falai mögött, milyen állatot illik tartani, s mik a következményei annak, amit egy-egy képen látnak. Megtanulhatják belőle azt, amire sok politikus képtelen, hogy egy kutyát mi tesz boldoggá, s azt az örök tanulságot is, hogy állatot választani nem egy négyévente ismétlődő, mocskolódó kampányokkal kísért hirtelen fellángolás, hanem életfogytig tartó felelősség.
Remélhető tehát, hogy a könyvet lapozgató ifjú nem fogja idővel utcára tenni megunt kiskutyáját, lehúzni a vécében beteg tengerimalacát, a villamoson felejteni az idős, magatehetetlen nagypapát. Újszerű cáfolataként napjaink liberális téziseinek kiderül belőle az is, hogy az aranyhalas akváriumba soha, még a konstruktív célzatú párbeszéd előmozdítása végett sem teszünk piranhát, mert vannak bizonyos feloldhatatlan ellentétek, ahogy léteznek a kutyákra, macskákra, díszmadarakra és kisrágcsálókra vonatkozó állati normák, mondjuk így: emberi illemszabályok is.
A könyv legfőbb értéke tehát nem az, hogy eligazítást nyújt az állattartással kapcsolatos tudnivalókról (megteszik ezt a sokkal részletesebb szakkönyvek is), hanem az, hogy felelősségre neveli ifjú olvasóit – ha ugyan van még ázsiója napjainkban ennek a fogalomnak. S így felnőttként talán könnyebben megértik majd, mi a hasonlatosság egy kivert kutya, egy ridegtartású marha és az adók súlya alatt nyögő állampolgár között.
(Kyrima Trapp: Háziállatok. Scolar Kiadó.)
