Európa színháza

Hát éppen ezért. Nem adom föl a reményt, hogy egyszer csak visszakerülünk Európa színházi térképére, és nemcsak azzal, hogy élvonalbeli rendezőink – Bodó Viktor, Schilling Árpád, Alföldi Róbert, Mundruczó Kornél, Kovalik Balázs és mások – rangosabbnál rangosabb külföldi színházakban dolgoznak, többet, mint itthon. Hanem azzal is, hogy a rendszeresen turnézó európai előadások nem hagyják ki, nem kerülik meg Magyarországot (és mennek „egyenest” Szebenbe vagy Sepsiszentgyörgyre). Addig is, míg ez megtörténik, legalább tudósítani érdemes arról, amiről és ahogyan Európa színháza szól.

A Wiener Festwochen 1951 óta létezik; a háborúból éledező Ausztria egyebek mellett ezzel az eseménnyel akarta mutatni, hogy előre néz, és látja, Európa kellős közepén van. A túlnyomórészt színházi eseménysorozat egyik legfontosabb pillére azóta is a koprodukció, a nemzetközi együttműködés; noha voltak olyan kritikai hangok, amelyek szerint a színházi „globalizáció” veszélyeztetheti a nemzeti identitás színházi megjelenését. Hogy ez a veszély mennyire nem valós, legalább két oldalról is világos. Egyrészt látjuk, hogy a nemzeti identitás kifejezését vagy hangsúlyozását előtérbe toló produkciók mintegy önmagukat zárják be egy szűkebb térbe. Másrészt a Bécsben megjelenő koprodukciók a befogadói közegben mind a nemzeti, mind pedig – közös, európai problémák középpontba állításával – egy tágabb dimenzióban hatásosak.

A horvát Oliver Frljić A mi erőszakunk, a ti erőszakotok című előadását például a berlini Hebbel am Ufer jegyzi producerként, de produkciós társ a Wiener Festwochen, Ljubljana, Weimar, Zürich, Rijeka is (ez utóbbi színház igazgatója Frljić). A produkció apropója a száz éve született Peter Weiss háromkötetes regény-esszéje, Az ellenállás esztétikája, centruma pedig a rendező kérdése: mi a színház (és általában a művészet) feladata akkor, amikor Európa új fasizmus felé közeledik? Akár egyetértünk a kérdésfelvetéssel, akár nem, a hagyományos „sztorit”, a színpadra állított történetet radikálisan elvető rendező provokatív megközelítése elgondolkodtató. Európa hipokríziséről beszél: ha valaki bevallottan „gazdasági menekült”, azaz egy gazdasági szisztéma áldozata, nem jár neki befogadás, csak ha fizikai életveszélynek van kitéve (s mint tudjuk, van, ahol akkor sem). Kilenc színész játszik különféle származású, helyzetű és hátterű figurát; jól ismert narancssárga kezeslábasban kínozzák a társukat, majd mindegyikük pucér áldozatként vár a főbelövésre; bőrszín és vallás nem számít: Európa és egy emberi élet távoli álom. Oliver Frljić ismét brutálisan provokatív és ismét brutálisan teátrális; ahogy régebben a szétesett Jugoszlávia összes utódállamát szembesítette a nacionalizmus, a háborús bűnök, a népirtás hosszú bűnlistájával, most Európa felelősségéről beszél. Egy interjújában így: „Mindig inkább a probléma része akarok lenni, mint a megoldásé. Noha a színházat a politikai harc eszközének tekintem, tudom, hogy nem olyan módon működik, mint a parlamenti demokrácia vagy a forradalom. Más a hatásmechanizmusa. Gyűlölöm azt a színházat, amely társadalmi konszenzust kreál, és azt is, amit mindenki szeret. Ha az ember tényleg kritikus, akkor dühöt vált ki a közönségéből, és művészileg alábecsülik. Ostobaság azt mondani, hogy a színház kívül van a politikai arénán és konfliktusokon. A művészet az uralkodó osztály társadalmi és ideológiai dominanciájának egyik eszköze. A közönség ízlését provokálni – ez csak az első lépés.”

A bécsi közönség jól vette a provokációt – tapsviharral.

Akárcsak a Közemberek című előadást, amelyet Gianina Cărbunariu rendezett a szebeni Radu Stanca Nemzeti Színházban (egy Kreatív Európa című uniós projekt keretén belül). Hat színész játssza a hatalmas dokumentumanyagot: angol, olasz és román „közemberekkel” készített interjúkból tudjuk meg, mi történik azokkal, akik közvetlen környezetükben felhívják a figyelmet valamilyen szabálytalanságra, visszaélésre, törvénytelenségre. „Whistleblowers”, így nevezik őket világszerte, akik „megfújják a sípot”, kinyitják a szájukat; nem politikusok, nem tisztségviselők, csak törvénytisztelő állampolgárok az egészségügyben, az oktatásban vagy az autópálya-építésben. Civilek, ha létezik a szónak még eredeti értelme mifelénk.

Cărbunariu – akik ugyancsak sokadszor utazik nonfictionben a színházban – ügyes vágásokkal és váltásokkal, bár épp teátrálisan tán nem eléggé mozgékonyan teríti elénk a hat sorsot. Amelyek tragikusan egyformák: kirúgás, egzisztenciális tönkretétel, a család megnyomorítása, aztán az egészség megroggyanása – csupa rossz vég. Paradox módon a morális igazság mégis erősebb, mert – legalábbis a színházban – közösségivé válik; a whistleblowerektől tisztul a világ.

Nincs explicit politika, de még „üzenet” sem a krakkói és varsói színház koprodukciójában, Franz Xaver Kroetz Kívánsághangverseny című darabjában. Yana Ross rendezésében a közönség áll, illetve járkál a fő és egyetlen szereplő falak nélküli, de gondosan kiépített kis lakása körül, melyben működik a mosógép, a mikró, folyik a víz a csapból, vagyis tömény naturalizmus tombol. A középkorú asszony hazatér, és nekifog mindennapi rituáléjának: elpakolja a vásárlást, levetkőzik, vacsorát készít, közben kicsit tévét néz és rádiót hallgat. Éppen kívánságműsor van; szép találkozásokról, életfogytiglani boldog szerelmekről szólnak a dalkérések mellé küldött történetek. A DJ búgó hangja, forszírozott vidámsága abszurd és idegesítő idillt varázsol az asszony köré, aki faarccal hallgatja a régi slágereket, végül Leonard Cohen I’m Your Man című dalára kikapcsolja a rádiót. Kapaszkodik a kényszeres rendbe maga körül; Danuta Stenka lebilincselő alakításában a mozdulatok, a grimaszok örökkétől örökkéig tartó magányról árulkodnak, ekkora egyedüllét nincsen is. Ez már szürreális, összekapaszkodva a naturalizmussal. A komputerhez ülve e-mailt nem is néz – biztos régóta nem ír neki senki –, egyből a Sims családra kapcsol, ez nem Kroetz, hanem Yana Ross remek ötlete. Aki nem ismeri a játékot, az is látja, hogy ezt a családot a játékos hozza létre és működteti, csodás pótszer. Gondos, precíz és hideg rendje van mindennek, az este odakészített reggeli kávéscsészének és tányérnak, az összehajtogatott reklámszatyornak – minden élre áll, elvágólag. Lassú szomorúság van, ez is hideg, még a melankólia sem fűti föl – a vég pedig kiszámítható.

A litván Koršunovas Éjjeli menedékhelye, Christoph Marthaler Izolda vacsorája, Jan Fabre Az Olümposz hegye, Frank Castorf ötórás Platonov című előadása kimaradt, sajnos. Igazán ideje lenne visszamásznunk erre a bizonyos európai színházi térképre.