Erőszak

Nyilatkozta: forgatás közben jött rá, hogy a gyerekkori erőszak személyesebben érinti, mint hitte volna. Rejtett emlék?

Forgatókönyvírás közben került elő. Nyolc-kilenc éves koromban lakásunk cselédszobájában két barátommal addig fojtogattuk egymást, amíg színes karikákat láttunk a szemünk előtt. Hörögve, köhögve, térdre hullva jöttünk ki a helyzetből. Annyira megijedhettem a halálközeli tartománytól, hogy évtizedekre eltemettem magamban a történteket. Úgy tűnik: konszolidált családban sem lehet kikerülni a kamaszkor szürreális kíváncsiságát.

A Tréfa kapcsán többről van szó szürreális kíváncsiságnál.
A filmnek aktualitást ad: egyre gyakoribb a gyermekkori agreszszió. Ön is beszélt arról, hogy ennek megfejthető társadalmi okai vannak. Meddig jutott?

Mindennapos kérdés, hogy mi a jobb: ha megindulnak a rendőrök, s brutálisan rendet tesznek, vagy ha nem indulnak meg. A néhány évvel ezelőtti MTV-ostrom, vagy a mostani veszprémi gyilkosság kapcsán is ez fogalmazódik meg. Irigylem azokat, akik erre kapásból tudják a válaszokat. Annyi vetülete van ennek. Például: a szabadság milyen fokát szeretnéd magadnak és a honfitársaidnak biztosítani?

Hol jön a gyerek a képbe?

Alkotóként, nem publicistaként közelítettem a problémához. Adott volt egy novella azzal az alapkérdéssel: mi van, ha egy zárt iskolai közösségben liberalizmus uralkodik a nevelésben; és mi van, ha autokratizmus. Forgatókönyvíró-társammal, Bíró Zsuzsával két pluszfigurát is betettünk a történetbe. Weigl atya erősen rendpárti. Zoltán atya viszont abban hisz: a gyerekeknek kell a szabadság. Aztán történik egy gyilkosság, látszólag a két pap működésétől függetlenül. Valójában nagyon sok közük van a dologhoz – a történések mélyáramlatában. Ha a néző elgondolkozik ezen, onnan már csak nagyon kis lépés visz a mai életünkhöz. Akár ahhoz: miként hatják át a gyerekek társadalmát a felnőttvilág történései, dilemmái.

Ön „rendpárti” vagy liberális?

Baj, hogy ma már nekem is hétfőről keddre változik a véleményem. Alapvetően liberális vagyok. De a közhelyig ismert történések megzavarnak. Rágódom: mi való nekünk? Milyen fokú demokrácia kellene a biztonságunkhoz?

Azt is mondta: Kosztolányi valójában csak egyike volt azoknak, akiktől alapanyagot keresett egy olyan filmhez, amelyhez lehetne támogatást szerezni. Amikor – „sivatagi korszakában” – saját ötleteire nemigen volt kereslet.

A filmrendező akkor filmrendező, amikor filmet rendez. Két film között kapaszkodnia kell valamibe, ami reményt ad. „Sivatagi korszakomban” úgy éreztem: azért nem jutok pénzhez, mert mai magyar történeteimet akarom eladni. Gondoltam: egy klaszszikus hátán talán mégis be lehet lovagolni a filmkészítés szent terepére.

De állítólag csak az MMKA kecsegtető pályázata idején jött rá: a Tréfa alapmű. A pénz növeli az irodalmi értéket?

Ezen nincs mit misztifikálni: a filmcsináláshoz baromi sok pénz kell. Ha van, az frappíroz. Az átlag magyar mozi kétszázötvenmilliónál kezdődik. Amikor megtudtam, hogy mindössze hetvenmillióhoz lehet hozzájutni, elolvastam az íróasztalomban heverő szinopszisokat, s a Tréfa fennakadt a rostán. Tudtam, annyiból leforgatható. A helyszín kollégiumi hálóterem, pár külső felvétel. Nyolc-tíz nap forgatás – negyvenöt perc. Csakhogy kezdtem beleszeretni, bővült a könyv. Rájöttem, minimum kilencven perc van benne.

Kapott pluszpénzt?

Nem. Összehívtam a stábot, tíz-tizenkét embert, és megkérdeztem: hajlandók-e kalandra indulni velem, amely jó film lehetőségét rejti. Mindnyájukkal dolgoztam az előző filmjeimben. Arra kértem őket, most vállalják kevesebbért a munkát.

Ez egyfelől szép. Másfelől: gáz. Nem?

Nagyon gáz. Hiszen ők, a filmkészítés szakemberei – operatőr, jelmeztervező, berendező, hangmérnök satöbbi – ebből élnek. Azt kívánni tőlük, hogy a mániám kedvéért húzzák a szekeret bagóért, hát az kegyetlenül aljas kérés.

Hogy csinálta?

Olyan szenvedéllyel meséltem el a terveimet, olyan komoly prezentációt tartottam, mint ami nagy multiknál szokás egy-egy új termék esetében. Századfordulós fotókat, képzőművészeti alkotásokat mutattam nekik. Hajdani osztályfényképeket kutattam fel, beszélő arcokkal a múltból. Azok mellé tálaltam a sztorit. Elmondtam: egyszerűen megbolondulok, ha ezt a filmet nem tudom megcsinálni. Úgy belelkesedtek, hogy kezdték hozzátenni a saját ötleteiket.

Mi lett volna, ha valaki olyannak vezeti elő ezt a szcénát, akinek van egy csomó pénze?

Gondolja, hogy ma van Magyarországon olyan pénzember, aki egy vasat is áldozna egy Kosztolányi-filmre? Limitált nézőszám mellett?

Másutt Európában lenne?

Kiderül. Megnézte a filmet egy amerikai vállalkozó, aki szerint eladható exportcikk. De nem tudom, hogy pusztán a forgatókönyv alapján is annak látta volna-e. Egyébként a kész filmen is látszik: azért ez egy szegényebb film, mint, mondjuk, egy amerikai mása. Nemrég láttam egy F. S. Fitzgerald írása alapján készült mozit. Szupergiccs, de annyi pénz van benne, annyira erős a látványvilága, hogy mozinézőként én is azt választanám, ha szórakozni vágynék.

Viszont az ön filmjének vannak más különlegességei is. Nem először dolgozik civilekkel. Weigl és Zoltán atyát ugyan színészek játsszák – Lengyel Tamás, Váta Lóránt –, de az összes többi szerepet amatőrök. Van például a papi karban irodalomtörténész, koreográfus. A latintanár Damián atyát pedig egy hentes alakítja. Fricska?

Dehogy. Csak megláttam valakit a Corában a hentespult mögött, aki annyira megejtő, izgalmas, szeretni való karakter volt, hogy azt gondoltam: ez egy filmen is átsugározna.
A próbafelvételen kivetettem a fülbevalóját, és elmondattam vele három latin közmondást. Selypegett, mosolygott – és ott állt előttünk Damián atya. A szereplő gyerekek – akik nem tudták, hogy ő civilben hentes – egyszerűen imádták. Megerősített a hitemben: mindenkiben megvan egy színészi alakítás lehetősége, csak meg kell találni.

Nem zavar meg egy civilt az ilyen feladat?

Fontos volt számára film. Hitt benne, élete nagy lehetőségének tartotta. Azt mondta, emberileg került más minőségbe a filmezéstől. A forgatás után simán visszaállt a pult mögé. Összefutottunk az áruházban, jobban sugárzott, mint valaha. De a sors legkegyetlenebb tréfája, hogy három héttel később infarktus végzett vele. Harminckilenc éves volt, két gyerek maradt utána. A szemlén bemondtuk, hogy Damián atya szerepét a tragikus hirtelenséggel elhunyt Kovács Mihály játszotta. Kitört a vastaps. Hiszem, hogy hallotta.