Erkélyjelenet a furgonon
Shakespeare-t szidni nem lehet. A színészt lehet szidni, de ezúttal nem kell, mert ugyan nem volt éppen egetverő az előadás sikere, de azért tisztességesen szervírozták a Rómeó és Júliát a londoni Globe ifjú csepűrágói.
Félreértés ne essék, nem sértésként, nem pejoratívan használom a csepűrágót, hiszen a nagynevű társulat tagjai már a sajtótájékoztatón is felhívták figyelmünket vagabund hajlamukra.
Ez az utazó kompánia nyaranta kocsira pakolja mestersége kellékeit, útra kel és körbejárja Európát – csakúgy, mint ahogyan tették azt színjátszó-elődeik ötszáz évvel ezelőtt. Már az ilyen hangulatos háttér miatt is lehet szeretni a Globe társulatát. Menedzserük elmondása szerint csak szabadtéren lépnek föl, hiszen az otthoni háttérintézményük – Shakespeare korához igazodva – sem fedett. Ebből kifolyólag náluk a nyár a szezon.
A gyulai Shakespeare-fesztivál egyik húzóneveként tehát nagy várakozást keltettek bennem. Csak egy egész picit csalódtam. Meglepő volt, egy egész más színházélményt befogadnom.
Az urbanizált irodalomkedvelőnek ugyebár a színház jellegzetesen huszadik századi: úgy fest, hogy pisszenés sem hallatszik, a nézőtér sötét, az akusztika magától értetődő, a tekintet önkéntelenül is a színpadra szegezve.
A szabadtéri előadás ennek pont az ellenkezője. Zizeg a fák lombja, a szereplők beszédét olykor elfújja a szél, verebek repülnek a színpad peremére. A háttérben pedig ott magasodott a gyulai vár tömbje, a tekintet óhatatlanul elkalandozik. Semmi egyenes hát, karfa, semmi fegyelem.
Ez persze nem rossz, csak szokatlan. Föl kell venni a fordulatszámot – mind a nézőknek, mind a színészeknek. És közel kell ülni a színpadhoz – hiszen a darab gyönyörű, veretes angolságát így értékeli az ember, és ez önmagában élmény.
A színpadkép sem segítette az összpontosítást, hiszen csaknem üres színpadot láthattunk – azt a játszóknak kellett megtölteni élettel. Egyetlen díszletük egy kékre mázolt, kereklámpás VW kisbusz volt. Kaliforniai rendszámmal, a hatvanas évekre reflektálva – a hippikorszak, önkeresés, lázadás asszociációs láncára fölfűzve egyetlen jármű-díszletben sűrítették össze a darab alapvető mondanivalóját. Elizabeth Freestone rendezőnő ezzel a nagyszerű ötlettel még inkább a színészeire bízta magát és az előadást.
Akik épp csak egy hajszállal maradtak el a megkívánttól. A címszereplők sajnos nem tudtak ugyanakkora súllyal jelen lenni: Rómeó (Alan Morrissey) csak némileg színtelen ifjonti hévvel szolgált, nem forrott még ki igazán, míg Júlia (Dominique Bull) jóval határozottabban lépett föl. A szeme élt, a hangja is utat talált a hátsó sorokba.
Viszont véleményem szerint az előadás egyértelmű hőse a dajka volt. Őt Marsha Henry, egy elsöprő fellépésű, tekintélyes termetű fiatal színes bőrű hölgy játszotta. Valósággal lubickolt, öröm volt ránézni, minden porcikája élvezte a föllépést. A hangja pedig betöltötte a teret. Harsány volt és egyszerű, minden ízében shakespeare-i, épp ezért szerethető, csakúgy, mint a Mercutio bőrébe bújt Nitzan Sharron.
Összességében a dráma nem tudott kibontakozni a tószínpadon. Az angol nyelv, a frivolitás és a klasszikus hatásvadászat azonban kárpótolt mindezért. Jövőre merem ajánlani mindenkinek, hiszen Gyula csodaszép hely, önmagában megér egy misét, egyszerűen jó ott lenni. Ha ehhez még hozzávesszük az egymást érő Shakespeare-előadásokat, garantált a szórakozás.
