Érdemjegy vagy szégyenbélyeg

Egy jobboldali kacsát ismétel Novák Attila, miszerint az antiszemitizmus vádját bunkóként használja a baloldal. Senki se csapta le aduként az antiszemitizmus-„kártyát”, ez közönséges előre vágás, védekező vád, nehogy már bárkire is rásüssék a kellemetlen bélyeget.

Egy baloldali kacsa is itt van, nevezetesen, hogy létezik Magyarországon olyan mértékadó konzervativizmus, amelyik teljességgel elhatárolódott a szélsőjobbtól. Kétségtelen, hogy a szélsőségeket néhány konzervatív műhely tűz alá vette, de e műhelyek jelenléte egyelőre jelképes, politikai befolyásuk és súlyuk nem érzékelhető. Cikkem éppen arról szólt, hogy a célzásos közbeszéd használatában osztozik a politikailag „mainstream” konzervatív és a neonyilas. Erre persze Novák Attila ügyet sem vetett.

Ha jól sejtem, Novák Attilának nem lenne ellenére egy központi antiszemitizmus-mérleg, ahol a „ki a zsidó, azt én mondom meg” mintájára az antiszemitát is, többségi szavazattal persze, kineveznék.

Ugyanerre tartottak igényt nagynevű egyetemi tanárok, szerkesztők, akik kiáltványszerű levélben tiltakoztak, amidőn Halmai Gábor szalonzsidózásnak vette Lánczi András tanár egyik televíziós anekdotáját. Ez a kollektív tiltakozás még nem találta el a szélsőségesek portáját.

Jelenleg nincs központosított mérésügyi hivatal az antiszemitizmus gázszivárgásának megállapítására. Ekkora, megbocsáthatatlan vád lenne egy kijelentés vagy egy történet minősítése, hogy feldübögjenek testvéri tankok azonnali ellentámadásra? Kimondható, hogy van antiszemitizmus, de képviselőit tilos azonosítani? Vagy csak a masszív, durva zsidózás érdemli ki az antiszemitizmus érdemjegyét vagy szégyenbélyegét?

Egy szélsőjobboldali portál Bayer Zsolt egyik legutóbbi cikkét „korrekt antiszemitizmusa” miatt ajánlotta az olvasóknak. Ebből sejthető, hogy sokféle zsidózást forgalmaz a közbeszéd, s aligha árt, ha a nyilvánosság érzékenyen felfigyel erre.

Novák Attila, amidőn levelét elküldte, nem tudhatta még, hogy Bayer Zsolt már a spájzban volt, és fente a kést. A Magyar Hírlap hétvégi számában így írt: „Ha pedig Ungvári Tamás a 168 Órában két kolumnát szán egy ember leantiszemitázására, az komoly dolog.” Én is így gondolom. Azzal a különbséggel, hogy én Lánczi szövegét vitattam, nem a személyét. Lánczi, ahogyan Novák írja, érdemdús. Így van, ki tagadná.

Henye vagy elfogult olvasóknak persze hiába magyarázom, miről szólt a cikkem. Lánczi András egyetemi tanár televízióban előadott ízetlen anekdotája ürügyén arról a jelenségről, hogy a magyarországi antiszemitizmusnak új fejezete nyílott. Nekünk már antiszemiták sem kellenek ahhoz, hogy a zsidók megkülönböztetésének egész regisztere jelen legyen a magyar közbeszédben.

Novák Attila azonban érveim mérlegelése helyett kéretlen ombudsmani hévvel prédikál, hogyan viselkedjék a jobb-, illetve a baloldal. A jobboldal legyen mérsékelten jobboldali, a baloldal mérsékelten baloldali. Hamis álom: nem két, egyenlő arányban érintett oldal áll előttünk. A baloldal gyáva és megfélemlített, nemigen merné előhúzni „a kártyát”. A jobboldal és a szélsőjobb közötti határvonalon nincs mit erősíteni (és merevíteni?). Ezt a vonalat csak ritkán húzzák meg. A jobboldal cinkos viszonyt ápol a szélsőségeivel.

Ha ez igaz, nincs miről beszélni. Szőrszálhasogatás azt vitatni, antiszemita-e Lánczi. Ha én franciául beszélek, az még nem tesz franciává. A toleranciaküszöbünket azonban igencsak átlépte Lánczi András filozófus, politológus, kurátor egy duplafedelű, a németeket lenácizó és egyben a titkosan antiszemita amerikai akadémia ezópusi meséjével, amely akkor is menthetetlen, ha egyszerű csacskaságnak, akkor is, ha tudatosan felépített ingerkedésnek vesszük.

A baloldal és a jobboldal legyen egyaránt mérsékelt. Elegendő mérsékletet mutatott az, akit a Szombat zsidó kulturális folyóirat szerkesztője és a Magyar Hírlap ádáz főmunkatársa, Bayer Zsolt, a „korrekt antiszemita” ugyanegy időben támad?

Ungvári Tamás