Ellenség és ellenzék

- Szülei papnak szánták, ezért is íratták az esztergomi ferencesek középiskolájába. Ám önjellemzése szerint túl liberális volt a küldetéshez. Esetében mit jelent ez a szó?

– Hittantanárom, Aladár atya a francia természettudós, teológus Teilhard de Chardin tanítványa volt, így én korán megismerkedhettem műveivel – amelyek hatottak rám. De Chardin szerint a vallásnak és a tudománynak valahol találkoznia kell, amely gondolat az egyház liberális áramlataihoz kapcsolódik. Mindenesetre liberalizmusomnak semmi köze a mindent végletesen leegyszerűsítő, gyakorta hamis ideákból összeálló politikai értelmezésekhez. Pedig annak is nagy tradíciója van. Már Órigenész művében olvashatunk a világ dogmatikus szétválasztásáról, amelyben Kelszosz képviseli a pogányságot, Órigenész pedig az új Krisztus-hit felépülését.

- Életrajzában olvasható: édesapja nemesi uradalomban vezetett gazdaságot, saját jogon is volt földbirtoka, majd ’45 után a sofőrből lett elnök kérésére vállalt agrárvezetői állást egy állami gazdaságban, a belügyeseket pedig jó bora miatt a megyei párttitkár tartotta távol tőle. Említi saját Kádár-kori „kiegyezéseit” is. Cizelláltabb, liberális áramlatok hatásai segítettek szót érteni a hatalom embereivel?

– Még a Kádár-rendszerben is aszerint vált ketté a világ: ki képvisel értéket, és ki nem. Én az egyik legerősebb ellenzéki csoportosulásnak, a Csoóri Sándor vezette Tízek Társaságának voltam a tagja. Mi azért tudtunk szót érteni például Pozsgay Imrével, mert megértettük: a hetvenes évektől kezdve már nem bolsevik alapú, értékellenes elveket vallott, hanem képes volt támogatni mindenfajta kulturális irányzatot, értéket. Így nem gátolta a párbeszédet az, hogy ő párttag, mi pedig nem.

- Tény: a Fideszig utat találó Pozsgay nagy túlélő. Ön a hetvenes években szerzett néprajzosdiplomát, vezetésével alakult meg a Fiatalok Népművészeti Stúdiója. Akkoriban lett a Népművelési Intézet munkatársa is, ugyanazon a napon, mint Vitányi Iván. Vele is korrekt volt a kapcsolat?

– Nyitott úriember volt, néptáncos múlttal, akit Aczél György azzal a feladattal küldött közénk: tartson védőernyőt a nemzeti ellenség és a polgári ellenzék tagjai fölé. Jellemző amúgy a Kelet-Európában csak nálunk honos szóhasználat: az ellenség és az ellenzék megkülönböztetése.

- Mi szüksége volt Aczélnak védőernyőre bármelyikük számára is?

– Mert párttársai, például Gáspár Sándor, Biszku Béla rendszeresen feljelentették Moszkvában, szerintük összejátszott a polgári, liberális pesti zsidósággal. Aczél Vitányi közreműködése révén azzal védekezhetett: a népművészetet is támogatja, amely a Szovjetunióban – gondoljunk például az erősen patronált Mojszejev-együttesre – komoly érdemnek számított. Más kérdés, hogy mi pont a Mojszejev-féle irányzat ellenére hívtuk létre a honi néptáncmozgalmat.

- Önt a rendszerváltás idején a konzervatív nemzeti oldal egyik legbefolyásosabb személyiségének tartották. Antall József szívesen látta volna a kultusztárca élén, de hárította a lehetőséget. Visszaemlékezésében nem idealizálja túl az egykori miniszterelnök személyét.

– Legyünk igazságosak: húzta őt erősen a betegsége is. Ám hibája volt, hogy nem értett például a mezőgazdasághoz, ezért tudtak a privatizáció során egy igen jó alapokkal bíró ágazatot szétverni. Antall József valójában egy pesti úriember volt, miközben az akkori Magyarországot csak egy Churchillhez hasonló „csirkefogó” tudta volna rendbe tenni.

– Az interjúkötetben eljátszik a gondolattal: mi lett volna, ha Grósz Károly lesz a miniszterelnök az első szabad választás után.

– Egyrészt: intellektuális provokációnak szántam. Másrészt: Grószban valóban akadt némi churchilli csirkefogóság. Ugyanakkor elkötelezett volt a szegények, munkások iránt, ráadásul volt benne némi globalizáció- – nem szimpla kapitalizmus- – ellenesség is. Nem akarom fényezni, hiszen pártállami arroganciája sem vitatható, de az is biztos: Grósz Károly nem volt korrupt, nem lehetett volna megvezetni, nem adta volna el az országot. Márpedig az elmúlt húsz évben nálunk az ország kiárusítása folyt.

- A kötetben úgy fogalmaz: a kultúra területén a rendszerváltás után a vezető magyar értelmiség mindent Aczélra „kent”, mert nem merte megkülönböztetni „a struktúra bűnét a bűn struktúrájától”. Felrója, hogy nálunk elmaradt a gazdasági és kulturális leltár, viszont minden kormány azonnal kiépítette saját klientúráját. Miért hajlunk ennyire a kisszerűségre?

– Magyarország az elmúlt száz évben a sorstragédiák olyan egyedi sorozatán ment keresztül, amelyek összeroppantották a történelmünkről való metafizikai gondolkodás képességét. Minden ki van szolgáltatva a primer politikai erőknek, amelyek így mindent maguk alá gyűrnek. A kultúrát is, holott annak kellene állnia a haza közepén, mindenek centrumában. Ami nem azt jelenti, hogy tisztes kulturális közegben nem lehetnének akár vérre menő szellemi vitáink is. De azok egészen más színvonalat jelentenének, mint az önnön farkukat kergető, primitív szellemi körbesprintek.

- Gondolom, utóbbiakhoz sorolható az író hamvaival való sub rosa utazgatás is.

– Engem ma elsősorban az érdekel: elindulnak-e a világban, így Magyarországon is olyan párbeszédek, amelyek kikerülhetetlen gondolatokat hoznak a felszínre, kizökkentenek a szellemi kátyúból. De ehhez például az kell: ha egy magyar író dühében azt írja, „mi jobban gyűlölünk benneteket, mint ti minket”, akkor ne csak ezt vegyék észre a világról másként gondolkodók, hanem hallják meg dühét okoló másik mondatát is: „Jobban kellene tisztelni egymás fájdalmát is.” Innen indulhatnánk előre.

- Kornis Mihály idézett sorai ma éppúgy csak a rosszízű vitákat generálják, mint a Magyar Művészeti Akadémia puszta létezése, amelyet a Fidesz-kormányzat emelt közintézményi szintre – sokak szerint a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt működő Széchenyi Művészeti Akadémia ellenében. Egyébként miért is kell kettő belőle?

– Az előző rendszer gyakorlata szerint alakultak ki az egyedi, privilegizált akadémiák. Mondhatni, a sztálinizmus betegsége: egy ország, egy akadémia. Sok kritikát lehet mondani a jelenlegi kormányzatról, de azt talán maguk sem tudják: eddigi legbátrabb tettük az volt, hogy hivatalos rangra emelték a Magyar Művészeti Akadémiát. Ez persze csak évtizedek múlva fog kiderülni, ha az intézmény működése során bizonyítja, valóban kiérdemli az akadémiai rangot: képes lesz a ma általam is hiányolt nyitott szellemi párbeszéd megkezdésére, életben tartására.

- Könyvében sok szó esik politikai karakterekről Németh Miklóstól Antall Józsefig. A Fidesz vezetője és pártja viszont nincs közöttük. A sok lehetséges közül tenne velük kapcsolatban legalább egy kritikai észrevételt?

– Saját oldalukról talán elsőként fogalmaztam kritikát már első kormányzati ciklusuk idején. A Kik vagytok ti, fiúk? című cikkemben azt mondtam el: mire kellene figyelniük, hogy megnyerjék a következő választást. Azt hangsúlyoztam: hatalomra került kormánynak rendelkeznie kell barát-ellenség felismerő rendszerrel. Nekik nem volt. Érdekes, de akkoriban nem vették észre, hogy bírálatom építő jellegű. Azt, hogy ma hol tartanak, a jövő dönti el. Amúgy engem már nem érdekel a politikai pártok sorsa.

- Csak nem hagynám ki: Orbán Viktort hová kalibrálja?

– Személyéből és az ország helyzetéből adódóan az egyik legnehezebb sorsú magyar miniszterelnök. A következő két évben fog eldőlni, hogy nagy miniszterelnöke lesz-e Magyarországnak, vagy sem.