Elgyávult a történet - az elvek plecsnikre, pozíciókra cserélődtek

A nyolcvanas évektől különféle pozíciókat töltött be a színészek alakuló, formálódó szakmai szervezetében. Miként kezdődött?

A színészkamara Madaras József találmánya volt. Ötletét a nyolcvanas évek elején adta elő uszodai szaunában, hóna alatt egy József Attila-kötettel. Kállai Ferivel csak mosolyogtunk. Azt mondtuk: semmi szükség rá, hiszen itt az életben nem fog megdőlni a szocializmus. Aztán a nyolcvanas évek végén az óbudai Selyemgombolyítóban mégiscsak szervezkedni kezdtünk.

Mi volt a megfogalmazott új ideológia vagy cél?

Egy különleges jogosítványokkal rendelkező szakszervezet megalapítása – az angol Equity mintájára. Mondok konkrét példát. Neves kolléga akkoriban szállt ki egy filmből a forgatás közepén. Azt akartuk, ilyen esetben a sértődésnek ára legyen, ne léphessen le senki anyagi következmény nélkül. Vagy éppen a filmes, színházi produkciók fizessenek a szervezetnek, ha olyan szereplőt foglalkoztatnak, aki nem tagja a szakmai érdekvédelmi csoportnak. Mert például nincs meg a szakmához szükséges végzettsége. Nyugat-európai modelleket követtünk volna. De jöttek sorra a problémák. Kiderült, már a névválasztás sem stimmel. A zsidótörvények idején már működött Színész Kamara nevű szervezet, amely nagyon durván szankcionálta a színészeket származásuk miatt. Ezért módosult a név Maszkra. Aztán többen is azt mondták: nem lépnek be olyan szervezetbe, amelynek élén az erősen jobboldali Madaras József áll majd.

Nem akarok „privatizálni”, de Madaras apai barátom volt. Nem tűnt erősen jobboldalinak. Amúgy pedig – némi túlzással – úgy jött-ment Kádár János irodájában, mint az ingajárat.

Madaras a barátom volt. ’89 előtt csak annyit tudtunk: ki a színházi besúgó. Ez a bal–jobb kérdés akkoriban nem volt téma. Mindenesetre felhívtam Garas Dezsőt: úgy látom, húzónevek fognak kimaradni a szervezetből, ha Madaras marad az élén. Garas azt mondta, beszél vele. Pár nap múlva, hajnali ötkor Józsi becsöngetett hozzám. Közölte: neki az ügy a fontosabb, legyek inkább én a vezető. Bár nem volt ilyen ambícióm, a minisztérium elfogadott tárgyalópartnernek. Ám többtagú vezetőséget is fel kellett állítani. Gondoltuk, legyenek benne fiatalok is. Így került az ügyvivői testületbe Hirtling István és Trokán Péter. Erre egyébként – az első hivatalos gyűlésünkön – az Egyetemi Színpadon került sor. Én voltam a levezető elnök. Vezetőséget kellett választanunk. Az elnök személyére eredetileg két ötletünk volt. Darvas Iván, aki nyelveket beszél, otthonosan mozog külföldön, követségeken, és a hasonlóan alkalmas Mensáros László. Egyikük sem vállalta. Darvas viszont felszólalt, s hangsúlyozta: ez a színészek önvédelmi szervezete lesz, hiszen az igazgatóké egy körtelefonnal működésbe hozható. Viszont Bálint András színészként és a Radnóti Színház igazgatójaként már korábban kifogásolta, hogy ki akarjuk zárni a direktorokat. Az egész gyűlést forradalmi hangulat hatotta át. Késő délutánra végül elsöprő többséggel megválasztottuk Törőcsik Marit elnöknek, a mi hármas ügyvivői testületünk élére.

Mi volt a következő lépés?

Azt javasoltam: vagyont kellene szerezni. Az Antall-kormány amúgy hajlott is volna erre. Az egykori színészkamarának komoly vagyona volt – egyebek mellett – ingatlanokban. A Keleti pályaudvarnál ma is látható a felirat egy bérházon: Színész Nyugdíjpénztár. Ajánlottam, csináljunk mi is nyugdíjpénztárt, segélyszervezetet, és a tagdíjból tartsuk el magunkat. Kaptunk ugyan hárommilliót az államtól, amire azt mondtam: ez hülyeség, ne legyünk „őfelsége” hű és fizetett ellenzéke. De ebben az ügyben nem én győztem. Akkor egy időre kimentem Németországba. Egy év elteltével hazajöttem, és úgy láttam: nagyon eltértünk az eredeti elképzeléseinktől.

Amennyiben?

Még az Antall-kormány idején a színészkamara jogot szerzett arra, hogy akit felterjeszt Jászai-díjra, az mindenképpen megkapja a kitüntetést. Ezzel lemondtunk a komoly és független anyagi háttér megteremtésének a lehetőségéről.

Lett volna konkrét lehetőség a komoly anyagi háttér megteremtésére?

Ajánlottak a kamarának egy házat. De volt, akinek nem tetszett. Hiába mondtam, fogadjuk el, hiszen pénzt lehet belőle csinálni. Sokan azt hitték: ezután is az lesz, hogy ha az ember akar valami pluszt, külön utakon elintézi a politikusoknál. Azt is gondolták: az új tévécsatornák megjelenésével üptre készülnek majd a tévéjátékok. A színészeknek annyi munkájuk lesz, hogy ki sem látszanak majd belőle. Vagyis a régi beidegződések és az új gondolatok csatájában az előbbi győzött. Másfelől elgyávult a történet. Az elvek helyzetekre, plecsnikre, pozíciókra cserélődtek.

De aztán ön is igazgató lett, 1992-ben a Játékszín élén. Hogyan?

A rendszerváltás idején a hosszabb ideje regnáló direktorok közül Ádám Ottó, a Madách igazgatója volt az első, aki lemondott. Nem akart belemenni kisszerű játszmákba. Őt követte a Tháliánál Kazimir Károly, aztán Berényi Gábor, aki korábban már kétszer kérte nyugdíjazását a Játékszín éléről. Harmadszorra elfogadták, és pályázatot írtak ki a posztra. Jelentkezésemet támogatta a bíráló grémium amúgy elég vegyes gondolkodású csapata. Benne volt Kállai Ferenc, Mensáros László, Czímer József, Gyurkovics Tibor.

Pozícióban élte meg, miként vált anyagilag egyre rázósabbá a színházak helyzete. Mit vár a készülő előadó-művészeti törvénytől – amely nagyban érinti a színházak működését is?

Jó szándékkal készül. Bízom abban, hogy nemcsak rövid távú megoldást kínál, hiszen folyamatosan változik a szakma helyzete. A jogszabály hosszabb távon jelentene megoldást, például ha igazodna az oktatási törvényhez. Sorra nyílnak az akkreditált művészeti iskolák, folyamatos a „túltermelés”. A Színművészeti Egyetem kizárólagossága nem szentség, de a pályára készülő gyerekek hülyítése sincs rendben. A törvénynek fel kell oldania a kőszínháziak és az alternatívok közötti financiális feszültséget. Tény: a mai napig nincs sehol leírva, miként garantálják egy színház finanszírozását, s mit várnak el egy igazgatótól ezért a pénzért.

Mondja ezt egy igazgató.

Életkorom szerint is kifelé megyek ebből a helyzetből. Kollégáimmal az utánunk következők számára szeretnénk elérni, hogy a kinevezett igazgató azt is tudja, mennyi pénzből gazdálkodik majd. Mint a normálisan működő országokban. Gobbi Hilda mondta egyszer:
a színházak működése mindig hű képet ad arról, hogy zavarok vannak-e a társadalomban, vagy rendben mennek a dolgok.