Életmű 360 percben
1966 nyarán az Egy szöszi szerelme című cseh filmet vetítette a belvárosi Puskin mozi. Mivel Forman groteszk vígjátéka nem volt elég hosszú, kísérőműsor gyanánt az Elégiát toldotta hozzá a gondatlan műsor-összeállító. Huszárik húszperces sokkoló képsorai hangos füttyögésre késztették a készületlen nézőket. Különösen a tizennegyedik perc okozott megrázkódtatást, mikor is egy vágóhídra vezetett lovat a napi rutin szerint főbe kólintanak. A vetítés ugyan nem állt le, de a hátralévő időt heves ellenkezéssel tűrte a telt házas nézőtér, hisz sokan azért váltottak jegyet a „Szöszire”, mert híre ment, hogy van benne egy hosszú meztelenkedő jelenet.
Huszárik megbukott a Puskinban, ahol pedig „Különleges film – különleges élmény” címkével hirdették a vetítésre kerülő műveket, noha az Elégia az oberhauseni fesztivál egyik fődíjával a tarsolyában érkezett a hazai mozikba. Csakhogy egy fesztiváldíj már akkor sem volt megfelelő ajánlás a magyar néző szívéhez vagy agyához. Kevesen értették vagy érezték, hogy ez a mozgóképes kísérlet nem a lovakról szól, persze elsősorban róluk, hanem az elmúlásról, a halálról. Huszárik szinte minden filmje ezt firtatja: hogyan búcsúzunk a múlttól, hogyan veszítjük el értékeinket.
Akkor és ott, a hatvanas évek közepén volt egy rejtett olvasata is ennek a kis remekműnek. Nagy László monumentális verset írt Búcsúzik a lovacska címmel, amelyben az ember hűséges történelmi társát, a munkában és háborúban szövetséges lovakat temeti, akikről lemondott a modernizáció. Kósa Ferenc első filmje, a két évre betiltott Tízezer nap még dobozban várta diadalmas 1967-es feltámadását: ez a mű is egyfajta búcsúvétel a lovaktól és a földtől, a téeszekbe belekényszerített magyar parasztság emberöltőnyi krónikája.
Kulákká minősített özvegy édesanyja miatt a főiskoláról kirúgott Huszárik így vett elégtételt a múlton. Több mint fél évtizedet vesztett a neki kimért időből, míg visszatérhetett rendezői tanulmányaihoz, s túlkorosként egy újabb generáció társutasaként, harmincöt évesen szerezhetett diplomát a Vas utcában.
A pályáját előre-hátra meghatározó s nemcsak értelmiségi kultuszfilmmé vált Szindbád keletkezési körülményei is legendásak immár. Hosszú évekig készült a forgatókönyv, visszautasított első változata valóban olyan volt, mint egy Krúdy-hangjáték. Aztán mielőtt forogni kezdett a nagy igényű produkció, mai napig tisztázatlan körülmények közepette „leváltásra került” a film operatőre, aki pedig hangsúlyos szerepet kapott a szcenárium megalkotásában. És meglett a címszereplő Latinovits Zoltán személyében (rossz elképzelni, mi lett volna, ha egy korábbi jelölt, az idősödő olasz amorózó, az önnön múltjából élő Vittorio de Sica igent mond Huszárik kérésére).
Hogy miért lett ez a film akkora kultusz tárgya, hogy a You Tube-on is fenn van a velőscsont-evés? Márai Sándor írja, hogy a siker mindig félreértés. Nos, ha így van, soha ilyen nagyszerű félreértést. A Szindbád először is a sikeres irodalmi átdolgozás remek példája: hogyan kell/lehet klasszikus szövegeket egyenértékűen mozgóképekre transzponálni. A hűséges hűtlenség modellje. Aztán az örök belső lázadásé, az állandó kívül maradásé, a túlélés lehetőségéé. Minden korban érvényes recept: miként ússzunk meg „féldecis rezsimeket”. A három Zoltán, Huszárik, Latinovits és a zeneszerző Jeney, no meg a Tóth János helyett választott operatőr, Sára Sándor munkálkodása alig-alig kapott mást elismerésen kívül. Irodalomtörténészek ugyan morogtak egy kicsit, hogy nem a velős csont Krúdy lényege, ám ha ezek a képsorok bárkit olvasásra sarkallnak, tán még ők is veszítenek szigorukból.
Huszárik pályájának épp ez a film lett a legnagyobb tehertétele. Úgy járt ő, mint Ottlik Géza az Iskola a határonnal. Mindenki a remekmű azonos szintű folytatását várta. Készült is erre: kiválasztott egy másik magyar zsenit, a festészetbe sugallatos küldetéstudattal érkező Csontváry Kosztka Tivadart. Az ő életét és művészetét vitte gyöngyvászonra, elfogyasztva több forgatókönyvírót, elveszítve a kiválasztott címszereplőt, Latinovitsot. Ennyi idő után már belátható, jobb volt, hogy nem a betegségtől sújtott, valós életkoránál akkor már jóval többnek látszó színészlegenda játszotta a festőlegendát. A megtalált bolgár színész, Ichak Finci tökéletes illúziót nyújtott szerepében.
Utána jött a feketeleves. Enyhe kifejezés, hogy a Csontváry-film megbukott. A kísérlet, hogy a festő szerepére készülő színész és a nagy motívumokat kereső, profetikus küldetéstudatú művész életútját egybefonó történetet forgasson, nemigen sikerült. A hagyományokat felrúgó dramaturgia, amely a Szindbádban olyan jól működött, itt csődöt mondott. Ám ez még nem lett volna akkora baj. Az igazi gondot az okozta, hogy szinte a teljes filmkritikusi kar nekiesett Huszáriknak. Akkortájt, ki tudja már, mily okokból, nagyon rossz volt a magyar film megítélése az írott sajtóban. (Szász Pétert például egy valóban rosszul sikerült filmjéért úgyszólván eltanácsolták a pályáról.)
A Csontváry-film rendezőjével nem tettek ilyet, csak szemére vetették, hogy a romantika zsenielméletét eleveníti föl. Ilyesmi pedig a nyolcvanas évtized elején, a szocializmus egyre nyilvánvalóbb, a lengyelországi Szolidaritás mozgalom által is nyomatékosított válsága idején főben járó véteknek számított.
Huszárik elbizonytalanodott. Ötvenedik születésnapja idején a szocialista mezőgazdaság nagy-ipari fellegváráról, a bábolnai mintagazdaságról készült dokumentumfilmet forgatni. A költőt hámba fogták. Tán ezzel akarta levezekelni, amit rekord-költségvetésű művével elvett a „népgazdaságtól”. Mindenesetre forgatókönyvvázlat gyanánt még közzétett az ÉS-ben egy idézetgyűjteményt: Széchenyi, Szent Pál, Lenin, Heidegger, Karl Marx tollából. A film nem készült el.
1981. október 14-én, szerdán este játszották Budapesten a Magyarország–Svájc vébéselejtezőt. Huszárik Zoltán napokkal a meccs előtt meglévő tévékészüléke mellé beszerzett egy másikat. Ha elromlik valamelyik...
Az ő szíve romlott el.
A 3-0-s magyar győzelemmel végződő meccset már nem láthatta. A mozivászon költőjének szíve halála után egy öregemberéhez hasonlított – állapította meg egy okos orvos. „Élt kilenc hónapot, anyja ölében” – írta róla halála után egy búcsúztató. És él azóta, emberöltőnyi idő óta az utókor emlékezetében.
