Egykori balos dolgok egy mai jobbos országban

Ha a dolgok fehérek-feketék lennének, ez a kiállítás nem így nézne ki. A szo­cialista képzőművészet jelképei címmel az OSA Archívum Centrális Galériájában a hajdani pártállam emblémáit méretes tablókba szerkesztették. Továbbá kipreparálták az emblémák alapművét létrehozó hajdani művészettörténész, Aradi Nóra munkásságát. Meghívtak néhány olyan kortárs képzőművészt is, akiket a régi jelvények továbbgondolásra késztettek.

Ha ezt a témát a Terror Háza dolgozta volna föl, akkor a motívumok besorolódtak volna a „tiltott önkényuralmi jelképek” kriminalizált fiókjába, az egykori tudós teljesítménye semmivel sem kapott volna jobb minősítést, mint a létező szo­­cia­­liz­­mus elnyomó apparátusából származó csúcsbűnösöknek kikiáltott főszereplők, és a „remake” művek a szatíra gyilkos fegyverét használták volna, hogy a tiszta szívű, mai, romlatlan nézőknek legyen mitől iszonyodniuk. De nem ez történt.

Az Arany János utcai tárlatban nincs semmi elundorító. A tablókon szépen sorjáznak a témák, úgy mint Anyaság, Béke, Étel, Ifjúság, Kaszás paraszt, Nagyváros, Olvasó munkás, Sztrájk, Újságpapír. A képek az idézett alapkönyvből ugrottak a falra, megfejelve persze az okos kurátor (Székely Katalin) aktualizáló szövegeivel. (Kicsit túlságosan is aktualizáló: a könyv „minden idők” balos jelvényeivel foglalkozott, régivel, újjal, keletivel, nyugatival egyaránt, az új szöveg pedig csak az 1948 utáni magyar pártállam viselt dolgaira koncentrált.)

www.vegeldaniel.com

A tablók között néhány furcsa mű, inkább a feeling kedvéért. Például Bíró Mihály híres Kalapácsos emberének egyik eredeti plakátterve, mellette jópofa persziflázsként a híres ikon, átfogalmazva kékben, pirosban, zöldben, sárgában, ráadásul csillogó zománcos táblákon. Mintha egy ideológiát áruló shop cégérei lennének. Például Beck Tamás Olvasó munkásának zsugorított változata – az Epreskertben árválkodott szegény mostanáig –, amint kerti törpeként, ütött-kopott végtagokkal emlékeztet egy hajdan volt népművelő ideálra. Mintha büntetésben kellene végigolvasnia a lejárt brosúrákat. Vagy például az újvidéki Katarina Ševićtől olyan fényesre politúrozott, mostanában készült fiktív tárgyak sorakoznak egy polcon, amelyek nyitott műként hol egy szakszervezeti díjra, hol egy vándorzászló díszétől megfosztott nyelére, hol egy pártközponti íróasztalt ékítő béketábor-szuvenírre emlékeztet. De csak távolról, de csak hunyorítva, de csak mint szétfoszló álomképek.

Nincs bennük semmi Schmidt Máriá-s gyűlöletre hangolás és nincs bennük semmi a legyőzötteket fogadó bosszúszomjból. Az egész gyűjtemény inkább egy gigászi tévedésnek járó zavart mosolyra pályázik. Ilyen volt e hivatalos világ külalakja, és akik benne éltek – tisztelet a kivételnek – ebben a világban nem láttak semmi kivetnivalót, furcsát, hamisat. Elviselték, mint a borongós időjárást.

Pedig láthattak volna, mert ezeknek az úgynevezett szimbólumoknak az eredete kétséges és frissessége másodlagos. A proletár anya madonnaemlékeket hordoz. A békemotívum előképe a galamb, szájában az olajággal a szentlélek unokatestvére. A kenyér az eucharisztia továbbgondolt változata. A hitét tömeg előtt terjesztő szónok mint vértanú szent teszi a dolgát. Lenin pedig, mintha csak egy alapító uralkodó lenne, vállán úgy hordja a világi hatalom dicső nyűgét, mint hajdan Nagy Károly egy-egy katedrális kijelölt pontján. (Bár tagadhatatlan: az 1974-es kiadás a konszolidáció, az emberarcú szocializmus és a békés egymás mellett élés szellemének megfelelően csak ritkásan és önmérsékletet tanúsítva szerepeltette a pártállami személyi kultuszt kiszorító, de mindenütt jelenlévő „nagy őst”, Lenint. Ekkor már finomult a kín.)

A tárlaton azonban nem az a legérdekesebb, ami művekben vagy reprodukcióban dokumentálva van, mert ilyesmikben már korábban is lehetett gyönyörködni. A nagytétényi Szoborparktól a debreceni Festészet a Rákosi-korszakban bemutatójáig, a Sztálinizmus és kultúra kötettől a Corvina Kiadó Szocreál Magyarországon című kismonográfiájáig egész szép gyűjteményt publikáltak már a baloldali totalitarizmus vizuális maradványaiból. (Igaz, a posztszocreál, azaz a szocmodern anyag jóval kevésbé ismert nálunk. Mélyi József társkurátor következetesen, „részmunkaidőben” foglalkozik is ezzel a témával, mint látható volt nemrég a Bálnában bemutatott Oldás és kötés, valamint a Kiscelli Múzeumban megrendezett B. A. Úr X-ben címek alatt futó tárlatesszékben. Úgy látszik, készül egy monográfia.)

De a legérdekesebb mégsem a látható, hanem a korszak láthatatlan dimenzió­­ja lett. A kiállítás kitüntetett sarkában – köszönhetően a társkurátor objektivitásra törekvő installációjának – kiemelt szerepet kapott a téma spiritus rectora, a hatvanas-hetvenes évek legfontosabb képzőművészeti ideológusa, Aradi Nóra. Nem is annyira egy egész polcot elfoglaló és a tárgyhoz tartozó kötetei révén – a tárgytól eltérve kellett volna még néhány polc – és nem is a maga testi valójában. Három remek, végtelenítve vetített videó számolt be és el egy komplikált, az egyszerűsítéseknek ellenálló és árnyalást kívánó személyiségről: lánya, Tóth Anna zenetörténész, egykori beosztottja, Beke László, mindenekelőtt pedig hajdani helyettese, legközvetlenebb munkatársa, Marosi Ernő. Koronatanúkként elmeséltek egy bonyolult jellemet és egy bonyolult jellem csöppet sem fekete-fehér teljesítményét, amelyből tisztán, szépen, tanulságosan végül is kibontakozott a „közép-Kádár-kor” egy értékekkel és korlátokkal teli karrier útja.

Elmondták erdélyi nagypolgári zsidó családi hátterét és korai félárvaságát. Megalázó körülmények között átélt korai ifjúságát és a háború alatt átélt partizánszerep-vállalását. Imponáló műveltségét és lenyűgöző nyelvtudását. Pálffy György beosztottjaként az elvégzett katonapolitikai feladatokat és ennek következményeképpen halálközeli helyzetét. Később belemenekülését a „vonalas” ideológia várának sáncai mögé, és még később azt a „mellőzött pozíciót”, amikor „lenyomták a kultúrába”, mint fölöslegessé vált „balos kádert”.

A történet e ponton vett atipikus fordulatot, és e ponton érintettként magam sem vagyok egészen objektív. Tanú lennék, ha nem is korona-, de azért elég közeli ahhoz, hogy legyen mire emlékezni: közel húsz éven keresztül dolgoztam az általa vezetett intézményben, a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatócsoportjában, innen tapasztalhattam meg mindazt az erényt és korlátot, amely valamennyiünk közös élménye lett.

Mindenek előtt azt a szilárd és jól impregnált ernyőt, amelyet a frissen alapított tudományos intézmény fölé húzott Aradi, egyszerre kivédve a belügy túlbuzgó kutakodásait, a kultúrpolitika ide-oda rángó vonalvezetését vagy éppen az aktuá­­lis pártirányítás által szorgalmazott túlbuzgó feladatvégzést. Mindez lehetséges volt: az igazgató feddhetetlen káderlapja, a béketáborbeli és a nyugati kommunista kollégákkal kiépített szoros, szívélyes kapcsolata, nem utolsósorban pedig emberfeletti szorgalma lehetővé tette, hogy a többiek – párttagok és párton kívüliek, vonalasok és útitársak – lényegében azt csináljanak ott, amit akartak. A szakma korrekt gyakorlatát, komolyan vehető kézikönyvek szerkesztését, külföldi konferenciákon való hangsúlyos képviseletet. Magyarán: a polgári művészettörténet-írás hagyományainak őrzését.

A különös az, hogy Aradi Nóra ezt nem csak azzal érte el, hogy mintegy a többiek helyett megírta A szocialista művészet történetét, A munkásábrázolást a képzőművészetben vagy éppen az itt kipreparált jelképszótárat. (Nem is beszélve az Absztrakt képzőművészet című híres-hírhedt könyvéről, amely nem is annyira a pártközpontnak, mint inkább a kortárs nyugati ultrakonzervatív irányoknak, például Hans Sedlmayernek homorított.)

Sokkal inkább a témainterpretáció mikéntjével szolgálta a stabilitás ügyét. Aradinál a munkásmozgalmi, a pártállami, a balos szimbólumok pontosan úgy viselkedtek, mint a több évezredes, a trón és az oltár hatalmát rendületlenül kifejező jelképek. Nem hordozták a tömegdemokrácia invencióit, az ellenkultúra lehetőségeit, a New Left ifjúsági kultúráját. Szép pedánsan elszöszmötölt egy németesen nyárspolgári ikonográfiával, ahelyett hogy belement volna a jelentések mélyrétegeibe, az akkori időkben már nagyon is megizmosodó angolszász ikonológia tudományába. A galamb nála mindig galamb, a vasököl neki mindig vasököl maradt, akárki röptette, akárki csapott vele oda. A forma változik, a hatalom örök. Aradi tehát nem volt valami nagy demokrata. De a balos máz alatt antifasiszta polgári szív dobogott.

Talán így tette legjobban. Egyszer talán valaki azt is összegyűjti majd, hogy a hatalom fényében készült szimbólumszótár árnyékában mennyi olyan renitens mű születhetett, amely többek között megalapozta az OSA liberálisan polgári fölfogását is.