Egyetemes üzenetek zenével – Leonard Cohen költészete

– Harmincnégy éve annak, hogy Magyarországon forgatta a nagy sikerű Wagner-sorozatot, amelyben magyar színészek is fontos szerepeket kaptak.

– Mindenekelőtt Gálffi László tett rám mély benyomást. Amikor Richard Burton meglátta őt játszani, először azt akarta, hogy ne szerepeljenek egy jelenetben, mert akkor mindenki Gálffira figyel, és nem rá. Emlékszem, hogy januárban kellett kezdeni a forgatást, és decemberben még nem volt színészünk Lajos bajor király szerepére. Már-már kezdtem pánikba esni. Aztán eljöttem Budapestre egy utolsó előkészítésre, és akkor Havas Ágnes producer elvitt egy Rimbaud-ról szóló monodrámára. Néhány perc után megböktem: megvan Ludwig… De remekelt a filmben a többi magyar színész is. A magyarországi forgatás ötlete egyébként úgy született, hogy a Wagner-zenék vezénylésére mindenképpen Solti Györgyöt akartam megnyerni, és ő ajánlotta a magyarországi helyszíneket. A forgatáson a szokásos „bolondokházától” eltekintve nem voltak komoly problémák, bár előfordult, hogy hajnali háromig dolgoztunk, aztán kocsiba ültünk, és már száguldottunk is át Ausztriába. Álmodni sem lehetett volna jobb együttműködést a Mafilmmel és a Magyar Televízióval. Hat hétig dolgoztunk Magyarországon, olyan csodálatos helyeken, mint az operaház, a keszthelyi kastély, a győri zsinagóga, Sopron…

– Azóta többször járt Magyarországon.

– Igen, például filmet készítettem a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekaráról, amelyet Vásáry Tamás vezényelt. Előzőleg Londonban hallottam őket, és nagyon megragadott a játékuk.

– A Bird on a Wire szomorú aktua­­litása Leonard Cohen tavaly no­­vem­­beri halála. Mit hagyott örökül a költő-énekes a 21. századnak?

– Mint minden nagy költő, személyes érzéseiből, saját élettörténetéből egyetemes válaszokat tudott adni, és ez a zene révén valóban milliókhoz eljutott. Erre a legjobb példa talán a The Story of Isaac (Izsák története) című dala, amelyben a kilencéves fiút készül apja feláldozni. Nos, Cohen kilencéves volt, amikor az apja meghalt. Ebből a saját élményből tudott egy mindenkihez szóló, időtlen történetet írni az értelmetlen áldozatokról. Az ő dalai válaszolnak valamennyiünk vágyaira, érzéseire, reményeire, kimondják az emberi lét örök igazságait. Mindegy, hogy optimisták vagy pesszimisták ezek a dalok, mi jobban érezzük magunkat tőlük. Amikor először beszélgettünk a filmről, Leonard kikötötte: nem akar magáról egy olyan portrét, amely szomorú szerelmes dalok előadójának mutatja be, hanem inkább arról szóljon, hogy mit jelent szerelmesnek lenni, milyenek a választásaink és azok következményei. Valószínűleg ez a titka, hogy a világon ennyien szeretik. És ugyanez a titka a Beatlesnek vagy Bob Dylannek is, ezért nem fog dalaikon az idő.

– A filmben Cohenből elsősorban az ember érdekelte.

– Felvettük turnéja több állomását, hol ez, hol az a helyszín bukkan fel, néha nem is logikusan, de nem ez volt a fontos, hanem az, hogy Leonard hogyan éli meg mindezt, az utazást, a közönséggel való kapcsolatot, milyen az ő jelenléte a színpadon. Mint minden ember, ő is összetett jellem volt, és az én dolgom volt felfedezni személyiségének újabb és újabb rétegeit. Soha nem mondtam neki, hogy mit csináljon, nem adtam neki „rendezői utasításokat”, de ő sem szólt rám soha, hogy ezt vagy azt ne vegyük fel. Olyan volt a kapcsolatunk, mint egy szerelem első látásra, amit aztán mélyebb ismerkedés követ, egészen a házasságig, majd azon túl is, amikor már felmerül, hogy érdemes-e folytatni.

– Cohen még egy verset is írt kifejezetten a film számára.

– Mindjárt az elején tisztáztuk, hogy ő magát elsősorban költőnek tekinti. Éppen akkor készült el A rabszolgák energiája (The Energy of Slaves) című kötete. Nagyon fontos volt számára a költészet tiszta szigorúsága. Többször is felvettük ezért saját versmondását, és valóban volt egy költemény, amelyet ekkor írt. (A filmben az I Perceived the Outfit of Your Breasts – Felismertem melleid profilját – című verse hangzik el – GNL).

– Melyek voltak az út legizgalmasabb pillanatai?

– Tel-Avivban egy nagy, szép, vadonatúj padlójú színpad várta. A közönség azonban „mérföldekre” volt tőle. Leo­­nard azt mondta: vegyétek le a cipőtöket, és gyertek, üljetek ide körém. És szépen, lassan, rohanás, lökdösődés nélkül mindenki odaült a közelébe. Nem volt szüksége semmi cirkuszra ahhoz, hogy hasson a hallgatóságára. De izgalmas volt a berlini utazásunk is. Nyugat-Berlinben lépett fel, de ő látni akarta a falat és Kelet-Berlint is. Sikerült elintézni, hogy egy kávéházban egy szál gitárral játsszon. Az ablakhoz ültettük, hogy a kamerának elég fény jusson. Persze ott voltak a Stasi-ügynökök, akik nem értettek angolul, állandóan kérdezgették, hogy miről énekel, mi meg azt mondtuk, hogy „a napfényes búzamezőkről”. Azért örültünk, amikor élve kijutottunk. A legfontosabb pillanatok azonban azok voltak, amikor ketten voltunk az öltözőben. Soha nem bízott az énekesi képességeiben, ez a filmben is többször elhangzik, pedig akkoriban a hangja csúcsformában volt. Előadói kisugárzására azonban jellemző, hogy akkor is rendkívül szuggesztív tudott lenni, amikor hangjából már csak rekedt dünnyögés maradt.

– Ön számos filmet készített a hatvanas évek rockvilágáról. Valóban egyedülálló időszaka volt ennek a kultúrának?

– Igen, ma is sokan úgy érezzük, és jogosan, hogy az 1965 és 1971 közötti időszak jelentette a rocktörténet legszebb éveit. Fantasztikus, máig érvényes dalok születtek, nemcsak Londonban, hanem Kaliforniában és másutt is. Hogy miért éppen akkor, erre aligha lehet egyetértelmű választ adni. Miért volt olyan pezsgő Párizs az első világháború előtti esztendőkben, mi volt a vonzereje Berlinnek a húszas években, vagy az előző századfordulón Bécsnek, ahol feltűnt Klimt, Mahler, Freud, miközben egy korrupt, elöregedett, ízlésficamban szenvedő társadalom vette őket körül– Ezekre nincsen logikus magyarázat. De említhetném a hatvanas évek Londonját. A Time Magazine „Swinging Londonról” írt, a helyiek pedig nem is érzékelték ezt a forgatagot, mert nem mindenki jutott el azokba a klubokba, ahol zajlott az élet.

– Nagy találkozásai voltak ezekben az években.

– Soha nem felejtem el John Lennont, nagyon megérintett a művészi tudatossága. De említhetném Eric Claptont, Ginger Bakert és Jack Bruce-t, a Cream tagjait. Őket többször is filmeztem, köztük az 1968-as búcsúkoncertjüket. Jackkel csináltam egy külön filmet azon a skóciai szigeten, amelyet megvásárolt. Ekkor tudtam meg, hogy apja kommunista szakszervezeti vezető volt, nagyon szegény körülmények között nőtt fel, szülei mégis taníttatták zenére, így képzett csellista, majd rocksztár lett. Igaz, nem olyan, akinek a pénz a mindene. Ginger Bakerről két filmem is készült, még a hetvenes évek elején elkísértem a zenekarával Afrikába, az átkelés a Szaharán valóságos rémálom volt. Mindhárman rendkívüli muzsikusok voltak, folyamatosan vetélkedtek egymással. Ha Ginger menet közben ritmust váltott, akkor a másik kettőnek szeme se rebbent, Jack esetleg fordítva játszotta le a maga basszusfutamát. Hihetetlenül tudtak rögtönözni. Őket a biznisz tette tönkre: két és fél év alatt több mint ötszáz koncertet kellett adniuk.

Jelenet a Madár a dróton című filmből

– És hogyan emlékszik Frank Zappa 200 Motelsére?

– Őrült film volt, többször eszembe jutott, hogy a közönség visszakövetelhetné a mozijegy árát. Frank Zappával egy turnézó zenekar életét akartuk megeleveníteni, annak minden nyűgével, beleszőve az LSD okozta élményeket is. Ezekhez a jelenetekhez készítettük el a világ első színes videofelvételeit, és külön technikai bravúr kellett ahhoz, hogy ezeket a piros-zöld-kék képsorokat beillesszük a mozifilmbe. Mindenesetre jól megmutatta azt, hogy ez a rock and roll életforma csak kívülről tűnik csupa csillogásnak. Rohanás egyik helyről a másikra, mindennap máshol ugyanazt játszani, és a zenésznek legfeljebb szállodai szobájának fürdőkádjában jut némi nyugalom.

– Melyek azok a klasszikus portréfilmjei, amelyek a legközelebb állnak a szívéhez?

– Az egyik a legutóbbi filmem, amelyet Benjamin Brittenről készítettem 2013-ban Nocturne címmel. Britten amúgy is nagyon kedves számomra, öt filmet készítettem róla, a legelső munkámat is neki szenteltem még 1966-ban. De nagyon fontosnak tartom azt a filmet, amit Henryk Górecki lengyel zeneszerzővel forgattam Auschwitzban (az 1993-ban készült film Górecki Fájdalmas dalok szimfóniája című műve köré épült – GNL), és a Dél-Afrikában készült filmemet is, amely nemcsak a zenéről, az emberekről szólt, hanem politikai üzenetet is hordozott. Úgy gondolom, ha filmesként megvan az a lehetőségem, hogy valami fontos üzenetet közvetítsek, akkor ezzel élnem kell.

– Ön társadalomtudományokat hall­­gatott Cambridge-ben. Segítette-e ez a későbbi munkáiban?

– Minden bizonnyal, mert mindig az érdekelt, hogy mi lakozik az alkotó emberekben, írókban, költőkben, festőkben, zenészekben, milyen gondolatok motiválják őket, mit akarnak közvetíteni. Ezért nézek ritkán tévét, mert a legtöbbször azt tapasztalom, hogy a televíziós műsorvezetők leginkább a semmitmondásban ügyesek.

– Ön tagja a Brit Királyi Földrajzi Társaságnak.

– Nagy megtiszteltetés számomra, hogy meghívtak a társaságba, amelynek olyan nagy felfedezők voltak tagjai, mint a sarkkutató Robert Scott vagy John Henning Speke, aki a Nílus forrását kutatta. Annak köszönhetem, hogy bejártam a világot, a magam módján igyekeztem felfedezni egy-egy ország titkait, és ezt a munkámat a társaság nagyra értékelte. Húsz éve már, hogy ha tehetem, hétfőnként ott vagyok előadásaikon, és sokat tanulok belőlük.

– Milyen tervei vannak a közeljövőre?

– Legközelebb a nagy zongoraművészről, Vladimir Horowitzról készítek filmet. Aztán Ausztráliába megyek, ahol számomra a zenénél fontosabb azt megmutatni, hogyan bánik az ausztrál kormány a bennszülött lakossággal. Úgy érzem, fel sem mérik, hogy micsoda károkat okoznak az őslakosok kultúrájának, de az ország földjének, természeti kincseinek is. Ott van például a Nagy-korallzátony pusztulása. Nem lehet mindent a klímaváltozásra fogni.