Egy sorstalan európai
„Nemzetiségem és anyanyelvem magyar [...], világom, személyes és családtörténetem balkáni” – mondja az újvidéki író, aki úgy érzi: sokadmagával vergődik a „szabadság csapdájában”. Érdekelhet-e bárkit is a mi mesénk, a mi történetünk, amely szégyellni valóan „vérszagú”, a gyűlölködéstől és a félelemtől, amelyben felnőttünk, bűzös?
Európa ábránd volt. Inkább kultúra, mint élet. „Kelet-Közép-Európában pedig a legnagyobb hazugság éppen a valóság” – vallja a szerző, aki magyarként, kisebbségiként, „a peremlét naiv rajongójaként” néz végig világán, amelynek egyik főszereplője volt Tito marsall, aki „nagyobb volt, mint országa, amelyet megteremtett”. A gyász zokogása után, a könnyek után a koporsónál a köpések következtek. Köpönyegforgatással, képmutatással kezdődött az új.
„Kelet-Közép-Európa tényleg a bécsi operettekhez hasonlított, de senki nem akarta látni a színfalak mögött zajló shakespeare-i tragédiát.” A világ inkább a mosoly országát erőltette, pedig hol volt már erre nekünk kedvünk. A kollektív politikai szemfényvesztéssel szemben az író azt vallja: a szocializmus öngyilkos lett. „Nem döntötte meg azt senki.”
Jugoszlávia végvonaglása hosszú volt, és felelőtlen. „A haldokló ágya mellett hetven éven keresztül pezsgőzött a jövendőbeli gyászmenet, fosztogattak a rokonok, gyűlöltek az örökösök.” A soknemzetiségű, soknyelvű, összeragasztott társadalom szinte az Osztrák–Magyar Monarchia széthullásának utójátékaként is tekinthető, siratható.
A naplóregény – amint a műfajt meghatározta a szerző – nemcsak szabadkai, budapesti, trieszti tapasztalatokra támaszkodik, hanem leginkább berliniekre. Ez a város „Európa periszkópja”, amelynek révén ráláthatunk az egészre. S ennek a tisztességes városnak a példája nyomán lehet talán reménykedni.
(Végel László: Bűnhődés. Naplóregény. Noran Libro.)
