Egy protestáns kommunista – Király István ideológiavezérelt élete

– Az édesapja kálvinista családi hagyományainak van köze ahhoz, hogy a kommunista pártot valóságos egyháznak látta, önmagát pedig a történelmet beteljesíteni segítő szolgálattevőnek?

– Szerintem igen. Tizenhét éves koráig erősen vallásos volt, pap is akart lenni egy időben, amiből annyi megmaradt, hogy mindig gyönyörűen, patetikusan fogalmazott, mintha szószéken állna. Nem véletlen, hogy mind a két lánya tanár lett, ha nem is pátosszal, de hatásos előadók vagyunk. Apánk sárospataki diákként azonban elhagyta a hitét, és egy, a világba kivetett szabadgondolkodó lett. Huszonnégy éves koráig leginkább nihilista volt, művészek között forgott, éjszakai életet élt, de közben kiváló eredménnyel elvégezte a bölcsészkart, sőt Eötvös-kollégista is volt. 1944-ben ugyan még kiment Bécsbe egyéves ösztöndíjjal, de nyáron már hazajött, és az ostrom alatt bujkált és bújtatott embereket. Amikor bejöttek a szovjet csapatok, úgy gondolta, ha ez az erő el tudott ide jönni az Uráltól, azt egy valódi ügy hajtja. Marxot már olvasott akkor.

– Először mégis a parasztpártba akart belépni, de Lakatos Imre, a későbbi filozófus rábeszélte, hogy válassza a kommunistákat. Milyen indokkal?

– Azzal, hogy ha már baloldali lett, akkor inkább a kor közvélekedése szerint „zsidó” kommunista párthoz csatlakozzon, ahol szükség volt a magafajta „keresztény középosztályból” érkezett fiatalokra.

– Egy kicsit utánanéztem a Lakatos Imre-történetnek: démoni figurának tartották, fanatikusnak és cinikusnak egyszerre, aki 1945 előtt öngyilkosságra kényszerített egy Izsák Éva nevű kommunista lányt, mert attól tartott, hogy az lebukik, és a kínzás alatt kiadja a pártsejtet. Lakatos később Recskre került, de ott is besúgó volt, ahogy sógoráról, Mérei Ferenc pszichológusról is jelentett. 1956-ban Londonba szökött, és Karl Popper neves tudományszociológus vette a szárnyai alá. Híres lett, Nyugaton csak akkor derültek ki a bűnei, amikor megjelent róla A Csokoládé-gyilkosság című könyv.

– Ebben a közegben kell elképzelni apámat, egy olyan nomenklatúrában élt, amelynek a legtöbb tagja vagy buta, vagy gazember volt, és ahol nehezen lehetett eldönteni, hogy a melletted levő ismerős barát is, vagy csak harcostárs, aki „elvi alapon” bármikor kiad téged. Őt azonban sosem érintette meg a cinizmus. Ő nem a hatalomhoz csatlakozott 1945-ben, hanem egy hithez, mert azt mondta, hogy az ember életének kell hogy célja legyen.

FOTÓ: FORTEPAN

– Király István a rendszer értelmiségi krémjének egyik meghatározó személyisége lett, aki Aczél Györgynek írt beszédeket, az ő belső köréhez tartozott, a napló szerint mégis folyton tele volt szorongással és szinte szerelmes gyűlölettel, hogy Aczél manipulálja, becsapja. Miért kellett ő a kultúrpápának?

– Aczél szerintem szándékosan tartott két embert maga mellett, apámat, akinek a népi kapcsolathálója kellett, és Pándi Pált, aki az ő ellenpólusa volt, aki a zsigereiben hordozta a zsidó sors tragikumát, a permanens rettegést az antiszemitizmustól és a na­­cionalizmustól. Apám mind a kettőtől mentes volt, de nem mindig értette a zsidó érzékenységet, Pándit sem, aki pedig talán a legközelebbi barátja volt.

– Bár a napló szerint E. Fehér Pál újságíró, aki sokak számára rendkívül ellenszenves figurája volt a rendszernek…

– …ezt nem kísérlem meg cáfolni…

– …azt írta, hogy Pándi mindig mindenben hajlandó volt faji ellentétet látni.

– Ez lehet, de talán érthető is, ha azt látjuk, hogy apám mellett a másik oldalon ott volt Czine Mihály, tanszéki kollégája és barátja. Czine, amikor apám másodszor is zsidó lányt vett feleségül, csöndesen megjegyezte, hogy „ez se a mi vérünk, Pista”. Apám néha megpróbálta őt védeni, mert nem szerette tudomásul venni, hogy az ő népi barátai között milyen figurák is vannak. De a túlhajtásaikat sosem fogadta el. Mindig a harmadik utat kereste, sokszor szerepel is a naplóban a tertium datur kifejezés.

– Meglepő, hogy a hetvenes évektől a népi-urbánus ellenszenv milyen erővel csap fel az irodalmi-politikai közéletben. A nyilvánosságra persze ebből alig jutott, de a napló bizonyítja, hogy a rendszerváltás környékén ismét megjelenő vita nem pusztán a harmincas évek „visszfénye”, legalább annyira a kádárizmusé is.

– Az összes írószövetségi kongresszus erről szólt, hogy azok között, akiket beszavaztak az elnökségbe, ki a népi és ki a párt jelöltje, hogy milyen a zsidók aránya stb. Tegyük hozzá: az összes fél ideológiavezérelt volt. Ez a napló egyik nagy tanulsága: az ideológiavezérelt filozófia és politika iszonyú veszélyes dolog. Abban a pillanatban, amikor egy ügyben a józan ész szerepét átveszi a vallásos hit, amikor az egyetlen igazságnak egyetlen letéteményese van, és a másféle hitűt, ha nem lehet meggyőzni, el kell pusztítani, akkor csak a romlás jöhet. A napló ebből a szempontból fejlődéstörténet is: apám viszonylag korán eldöntötte, hogy nem legyőzni, hanem meggyőzni akar. De azért mindenkit rá akart venni a maga igazságára. Egy térítő pap szenvedélyességével vitatkozott.

– Király István személyes vonzódásai között ott volt Kádár is. A napló hosszú oldalakon idézi az első titkár személyes találkozókon elhangzott fejtegetéseit arról, hogy a párttagok jó része a hatalomhoz csatlakozott csak, és hogy mennyivel jobb lenne egy kisebb párt valódi elkötelezett emberekkel. Ez tetszett annyira az édesapjának? Azt írja: Kádár egy Ember.

– Nagyon szerette őt. Kádárról össze is akart állítani egy külön kötetet. Ezt a részt, amit ön idézett, le is gépeltette. Talán ez döbbentett meg leginkább a naplóban: egy ilyen intellektus hogyan láthatott Kádárban egy hozzá mérhető szellemet? Nem értem.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– Van egy ennél is nagyobb rejtély. Király István a saját jogán volt alkotó, és nem azért, mert a párt kinevezte tehetségesnek. Ady-monográfiája ma is élő és megkerülhetetlen mű. De ide lehet venni Mikszáth-dolgozatát és a kései Kosztolányiról írottat is. Minek kellett neki a hatalomközelség? Nem szorult rá.

– Vajda Mihálytól Veres András irodalomtörténészig sokan tették fel nekem ezt a kérdést. Hiszen apám nyugodtan visszavonulhatott volna az egyetemre, írhatta volna a dolgait. De neki a magánéleten és a munkán túl kellett egy ügy, amit direktben és napról napra szolgálhat. Ez a fajta gondolkodás a történelemben előrehaladást lát, tehát célt, amelynek az eléréséhez kell az ideológia.

– Rendben, de mi vehette rá arra, hogy a nyolcvanas években kiálljon az ötvenes évek „igazsága” mellett, megerősítve magán a sztálinista bélyeget, még Kádárt is rosszallásra késztetve?

– Követte Lukács Györgyöt. Lukács mondta, hogy a legrosszabb szocializ­­mus is jobb, mint a legjobb kapitaliz­­mus. Apám azt akarta elmondani, hogy az ötvenes években ő nem a de­­por­­tálásokat, letartóztatásokat, gyilkosságokat látja hangsúlyosan, hanem a földosztást, az iparosítást, az új iskolarendszert. Úgy vélte, az egyén elnyomását felülírhatja a társadalmi, a közjó. Idézi Lukácsot, aki viszont Friedrich Hebbel Judith című drámájából idéz: „És hogyha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna, ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?” Íme a protestáns eleve elrendelés és a kommunista hit egyben.