Egy pótolhatatlan ember

Kevesen tudták róla, amit egyszer éppen itt, a 168 Órában írt: „Magánemberként menekülök a vitáktól, próbálok mindenkinek a kedvében járni. És nehezen döntök, noha általában jól. Persze ezzel nincs ellentétben: közíróként sosem palástoltam a véleményemet, rosszabb korokban a sorok között próbálkoztam. De nem szabad fölfújni az állásfoglalásaimat: sem bátor, sem ellenzéki nem voltam. Egyszerűen nem fogom vissza magam attól, hogy önállóan gondolkozzam.”

Koltai Tamás egész életében úgy gondolta, s erről szóltak írásai is a 168 Órában: aki érdemtelenül védett helyzetben van – mert hatalmat kapott, vagy a hatalom kegyeltje, vagy bebetonozták a hamis hírnévbe –, azzal nincs miért finomkodnia. Irritálták a hatalomközeliek. A függetlenséghez, szabadsághoz – még ha olykor illúziónak tetszett is – ragaszkodott. Úgy tartotta: semmilyen politikai változás nem befolyásolhatja a szakmájára és véleményére hiú újságírót és kritikust.

A 168 Órában most a honi színházi és zenei élet hat alkotója emlékezik Koltai Tamásra.

Zsámbéki Gábor Kossuth-díjas rendező, a budapesti Katona József Színház alapítója, egykori igazgatója:

– Koltai Tamás halálhíre nemcsak váratlansága miatt fájdalmas, hanem mert az a szenvedélyesség, amivel ő segíteni igyekezett minden felbukkanó és szakmai fejlődést ígérő színházi megmozdulást vagy friss tehetséget, és a kíméletlen felháborodás, amellyel lecsapott mindenre, amiben szakmai felkészületlenséget vagy csak silány üzleti tervet látott – nehezen pótolható.

Nagyszerű makacssággal tartotta életben a Színház című lapot, és a magyar színház helyzetét festő tüzes cikkeivel mindig fontos közüggyé igyekezett emelni a színházművészet állapotát. Kevesen vannak, akiknek műveiből érzékletesen rajzolódik ki egy kor. Az ő írásaiból meg lehet majd tudni, hogyan is éltünk.

Léner Péter Kossuth-díjas rendező, egykori színházigazgató:

– Koltai Tamással először akkor töltöttem hosszabb időt, amikor a Színházművészeti Szövetség megkért minket: menjünk le Kaposvárra, s az ottani Sirály-előadásról beszélgessünk a társulattal. A darabot Zsámbéki Gábor rendezte – Molnár Piroska főszereplésével. A legendássá vált kaposvári színház programadó előadása volt ez. Koltai Tamással mindketten megfogalmaztuk: jelentős dolog kezdődik Kaposvárott. Kapcsolatunkat a kaposváriakkal végig fenntartottuk, figyeltük, nagyra becsültük őket.

Azért mondom el mindezt, mert ez is bizonyítéka: Koltai Tamás a koronatanúnk. Együtt éltük vele az életünket, megfogalmazott minket, reflektált ránk, sokat tudott rólunk. És aki a legjobban értett minket, most eltávozott közülünk. Ez szorongással tölt el.

Engem különösen is megérintett ez a váratlan, irracionális fordulat. Gondolkodnom kell annak a jelentésén: egyik utolsó írása a Népszabadságban éppen az én könyvemről szólt, amelyet Egri Istvánról, Marton Endréről, Kazimir Károlyról írtam. Koltai Tamás olyan színháztörténeti folyamatosságot határozott meg ebben az írásában, amelynek a tudomásulvétele hiányzik a kultúránkból: egyszerre vagyunk folytatói és előzményei is valakiknek.

Amikor mostanában közülünk, színháziak közül többen visszahúzódtunk, mert úgy gondoltuk, nincs igény a véleményünkre, gondolatainkra, Koltai Tamás egyedül is küzdött a ringben. Értünk is. Ki lesz most a szóvivőnk?

Molnár Piroska Kossuth-díjas színművész:

– Július 19-én hajnalban felébredtem. Akkor olvastam el Koltai Tamás remek cikkét, amelyet az ÉS-be írt az idei Armel Operafesztiválról. Aztán reggel megnéztem a híreket a Facebookon, az első Tamás haláláról szólt. Nem akartam elhinni. Megdöbbentett. Még Kaposvárról ismertem őt: kezdő színésznő voltam, ő fiatal kritikus. Egyszer felhívtak a tévéből, hogy portrét készítenének rólam a Mestersége: színész-sorozatban. Megválaszthattam, ki legyen a beszélgetőpartnerem. A legtöbb adást Molnár Gál Péter vezette, én Koltai Tamást választottam. Meglepődve kérdezte: miért? „Azért, mert te a pályámat az elejétől ismered, szinte minden előadásomra eljöttél, s hiszek annak, amit írsz” – feleltem. Elvileg nem szabad színésznek és kritikusnak barátkoznia, mert zavart okozhat az objektív elemzésben. Mi mégis barátok lettünk, és ez soha nem okozott zavart. Sőt: többször szigorún kritizált engem is. Hála istennek. Utálom, ha körülhízelegnek. Abszolút elfogadtam a bírálatait. Tamásnak tökéletes színpadi látása volt. Ő erkölcsi mértéket jelentett sokunknak.

Fischer Ádám Kossuth-díjas karmester:

– Két hete még telefonon beszéltünk, teljesen jól volt Tamás. Nagyon megrendít a halála. Rendszeresen kijárt Bécsbe operát nézni, az én előadásaim közül is többet látott. Úgy egy éve az egyik bécsi bemutatóm után az autójával hazahozott Pestre. Ez a kétórás közös utazás életem egyik legfontosabb szakmai élménye lett. Beszélgettünk a zenés színház jövőjéről, a modern operarendezésekről. Szabad-e a szerző instrukcióin változtatni? Milyen a rendező és a karmester kapcsolata? Tamás számára is fontos lehetett a beszélgetésünk, mert ez alapján indított el egy opera-vitasorozatot a Színház című folyóiratban.
Azt hiszem, sokan félreismerték őt. Írásai alapján azt gondolták, hogy agresszív egyéniség. Egyáltalán nem volt az. Rendkívül érzékeny, odafigyelő, nyitott ember volt. A bécsi autóúton közéletről, társadalomról, politikáról is beszélt. Tájékozott volt, mégis tele kétellyel. Ő a kérdéseket fedezte fel, nem a válaszokat.

Kovalik Balázs rendező, érdemes művész:

– Nagyon elszomorított a hír. Ilyenkor az embernek annyi minden jut eszébe, s annyira nem tud mit mondani. Ha mégis, akkor azt mondom: Koltai Tamással jó volt vitatkozni. Nyilván mert vitathatóak voltak a gondolatai, és ő is vitatta mások gondolatait. De képes volt a diskurzusra, ami világunkból éppen nagyon kiveszőben van. Magyarországon meg főként. Mert nemcsak szaktudás vagy műveltség kell hozzá, hanem érdeklődés. Kíváncsiság a másik személye, mondandója iránt. Még akkor is, ha nem értünk vele egyet. Koltai Tamás ilyen volt. Elég morbid éppen most azt mondani, de mégis: ez a gondolkodás, szellemi nyitottság, figyelem kihalóban van. Szomorú, szomorú, szomorú...

Bagossy László, az Örkény Színház Jászai Mari-díjas rendezője:

– Távoli kapcsolatban voltunk Koltai Tamással: rendező és kritikus közt nem szokás a haverkodás. A Diggerdrájver volt az utolsó előadásom, amelyről kritikát írt. A darab egy Londonban élő magyar markológép-vezető blogja alapján készült. Tamás dicsérte az előadást, kritikáját e-mailen elküldtem a blog írójának is. Nem árultam el neki, hogy Koltai Tamás írása. Nem feltételeztem, hogy ismeri őt. De rögtön rájött, és azt válaszolta: „Koltai tanár úr véleménye abszolút mérvadó a színházi szakmában.” Kiderült, Tamás az ő blogját is olvasta.

Koltai Tamás rendkívül alapos volt minden kritikájában. Részlehajlás nélkül írt mindenkiről és mindenről, s vállalta az ezzel járó súrlódásokat. Én is kaptam hol meleget, hol hideget tőle, a lelkes szavaktól a kemény szidalmakig mindenfélét. De mindig tárgyilagos volt. Hihetetlen bátran írt arról, milyen gondok vannak a társadalomban, a kultúrpolitikában, a hazai színházi életben. Helyettünk is ki mert mondani mindent. Nem félt senkitől és semmitől. És miközben ostorozta a szakmát, rajongott a színházért, elképesztő szenvedély és kíváncsiság hajtotta. Nagyon nagy veszteség a halála.