Egy kreatív köztisztviselő utolsó üzenetei

Ah, a régi időkben még a levélregény dívott mint modern műfaj. Manapság pedig itt az SMS-regény. És kik új műfaj kiemelkedő képviselői? A hallgatag finnek! A nokiások! Jó sok idő eltelt, míg a Kalevala után ismét az irodalmi köztudatba kerültek, de most alaposan ott vannak. Hála a telekommunikációnak.

– Az, hogy röviden, tömören kell megfogalmazni az információt, nagy feszültséget, drámát hordoz, ami hihetetlenül személyessé teszi a stílust – mondja Kocsis András, a művet magyarul megjelentető Kossuth Könyvkiadó igazgatója, amikor arról beszél, miért esett a választása a könyvre.

Hannu Luntiala, az író azzal kezdi mondókáját, hogy ő bizony költőnek készült. Akkor sem adta fel, amikor három kiadótól is visszakapta a verseit. Később, mintegy húsz év múlva részt vett a Finn Irodalmi Társaság novellapályázatán, amit meg is nyert. Innen már kitaposottabb út vezetett számára az irodalom berkeibe.

– Ha az ember a karakterszám-korlátok miatt nem tud mindent leírni – mondja a finn szerző –, az olvasónak a fantáziájával kell kitöltenie a hézagokat. Az SMS olyan, mint amikor kinézünk az ablakon: nem látjuk az egész horizontot, csak egy bekeretezett részt.

Az Utolsó üzenetek születéséről a következőket meséli: -- Srí Lankán utaztam, éppen vonatra vártam. Figyeltem a pályaudvaron üldögélő vak koldust. Sokáig kellett várnia alamizsnára, míg arra nem járt egy amerikai turista, és odavetett neki egy csomó aprót. A vak koldus hamarosan eltűnt, majd egy újsággal tért vissza. Már mosolyogtam volna, amikor széthajtotta az újságot: főtt rizs volt benne. Falni kezdett. Elgondolkodtam azon, milyen kis dolgokon múlik, hogy ez a nyomorult életben marad. És ezt szerettem volna minél több emberrel megosztani.

Többet persze nem árul el Hannu Luntiala, mert nem akarja lelőni a regény poénját. Róla viszont elárulnak valamit. Szerzőnk nem átlagos író, hanem köztisztviselő. – Mi, finnek sokat írunk és sokat olvasunk – mondja Anneli Temmes, a FINNAGORA Finn Kulturális, Tudományos és Gazdasági Központ igazgatója, majd hozzáteszi: -- De főképp büszkék vagyunk kreatív köztisztviselőinkre.

A magyar kiadóigazgató szeme könnybe lábad a meghatottságtól: – Milyen élhető, szerethető világ lehet abban az országban, amely büszke a köztisztviselőire…

Más is jól esett Kocsis Andrásnak. Nálunk ugyanis az a tipikus koreográfia, hogy a remegő lábú könyvkiadó alázatosan próbál kuncsorogni a szponzornál. Az Utolsó üzenetek esetében azonban önként jelentkezett egy mobilszolgáltató, hogy támogatná a művet. Reklám, nem reklám, mondjuk ki: a Vodafon volt.

A finnek, akik pár száz év alatt lenézett „halzsíros rokonságból” fejlett nokiás nemzetté avanzsáltak a magyarok szemében, érdekesen viszonyulnak a kommunikációhoz.

– Régebben mindenki némán ült a buszon, és nézett maga elé – mondja Hannu Luntiala. – Most nagy a hangzavar, mindenki beszél utazás közben. De nem egymással ám, hanem bele a mobiljába. Szerintem az, hogy a mobiltelefonok népszerűsége ennyire megnőtt Finnországban, annak a jele, hogy egy kicsit gyávák vagyunk, nem merjük megmondani a másiknak a dolgokat szemtől szembe.

Megtudok még egy dolgot a finnek, pontosabban a finn férfiak kommunikációs szokásairól: csak egyszer mondanak valamit. Az író is csak egyszer mondta a feleségének, hogy szereti, a házasságkötéskor. Amennyiben a helyzet nem változik, akkor nem kell többször mondani, gondolják. – És a finn nők beletörődnek mindebbe? – kérdem vissza megdöbbenve. – Persze, így a válasz, úgyis szól majd a férfi, ha másképp gondolja.

Az csak jóval később jut eszembe, hogy meg kellett volna tudakolnom: azért SMS-ben csak ráerősít néha, nem?