Egy könyvírás tragikus végkifejlete
Nemrég fordították le a Világ végére című könyvét, amelyben egy édesanya, akinek a fia egy katonai hadművelethez csatlakozott, elmenekül otthonról. Elhiteti magával, hogy így megvédheti gyermekét, hiszen nem tudják elérni a katonai hírvivők egy esetleges rossz hírrel. Vagyis nem halhat meg a fia, ha nincs, akinek átadják az üzenetet. A sors kegyetlen fordulata, hogy a könyv nem védte meg szerzőjét a legrosszabbtól: három és fél éve írta a történetet, amikor – néhány nappal a tűzszüneti megállapodás előtt – Grossman fia elesett a 2006-os libanoni háborúban. A történet így végül az ő személyes tragédiájának krónikája lett. Erről is beszélt az író azon a sajtótájékoztatón, ahol az interjú készült.
– Többször is hangsúlyozta: az irodalom nem a politika színtere. Ezért – említette – íróként nem is akar politikáról beszélni. De ön szerint lehetséges ez, amikor könyveiben a történet személyes szintjeit áthatja az a – meglehetősen átpolitizált – közeg, amelyben él?
– A direkt állásfoglalásra utaltam ezzel. Merthogy nem a nézeteimet akarom terjeszteni: annál fontosabb a jó történet. Családról, gyereknevelésről, emberi kapcsolatokról. De abban igaza van: a történet pszichológiai, szociológiai rétegeit át meg áthatja a politikai helyzet. Ez nem zárható ki. Meghatározza az ember mindennapjait és a viszonyulását is a környezetéhez az állandó készenlét, amiben élünk. Amikor nem tudhatjuk, mikor tör ki a következő háború vagy mikor robban fel egy munkába tartó busz.
– Már csak azért kérdezem, mert egyesek szerint ön igenis politikus író. Etgar Keret, kortárs izraeli szerző szerint a könyveivel kifejezetten nevelni, irányítani akar.
– Ez nem igaz! Ha a könyvem ilyen céllal íródott volna – vagyis egyfajta politikai propagandaként szolgálna – a főszereplő Ora nézetei sokkal sarkosabbak lennének. De ő sosem az előre eldöntött elvek mentén reagál, hanem mindig az adott helyzet szerint. Egyszerre tud szélsőségesen bal- és jobboldali lenni. Épp azért, mert nem ideológiákat akartam felvonultatni. Az embert szerettem volna bemutatni, a háborús feszültségben a fiáért aggódó nőt. Aki mindenekelőtt édesanya.
– Ha már itt tartunk: Ora karakterén keresztül tűpontos elemzést ad a női lélekről. Honnan ismeri ennyire a másik nem legbelsőbb rezdüléseit? Pszichológus felesége segítette kialakítani a karaktert?
– A feleségem valóban segített, de nem szakemberként, hanem mint a társam és legjobb barátom. Amúgy egy bizonyos életkor felett kiismeri az ember a másik nemet. Fontos volt számomra, hogy az anya szemszögéből mutassam be a történetet. Én kifejezetten „anya-szerű” édesapa vagyok, mégsem kerülhetek soha olyan közel a gyerekeimhez, mint a feleségem, aki a testében hordta őket. A Biblia szerint Isten arra kérte Abrahamot, hogy áldozza fel a fiát. Nem véletlenül az apához fordult: tudta, az anya, Sarah szóba sem állt volna vele egy ilyen kérés hallatán. Emellett egy apa nem menekült volna el a hírvivők elől. A háború a férfiak terepe, fiús játék, amit a nők sokszor gúnyos távolságtartással kezelnek.
– Korábban beszélt arról, hogy a katonaságban, zord körülmények között kezdett el írni, mert úgy érezte: az írás egyfajta oázis a sivatagban. Akkor is a kegyetlen valóság elől menekült, amikor fia, Uri halála után úgy döntött: befejezi a könyvet?
Akkor azt hittem, vége a világnak. Abban sem voltam biztos, hogy valaha képes leszek még írni. Aztán letelt a zsidó gyász szertartás, a hét napos siva ideje, és visszaültem a könyvhöz. Valahogy úgy éreztem: nincs más választásom. Egyfajta száműzetésbe kerültem Uri halálával: minden idegenné vált körülöttem, amit valaha ismerősnek hittem. Semmi sem volt egyértelmű többé: az sem, hogy van-e jogom élni úgy, hogy Uri már nincs közöttünk. És akkor egyszer csak visszataláltam a könyvhöz: életre keltettem a szereplőket, akik hús-vér emberként viccelődtek, anekdotáztak, szexeltek – élték az életüket. Egy velejéig romlott világban felfedeztem a jót, és tudtam: helyesen döntöttem, amikor az írásba menekültem a rám telepedő gyász elől.
