Egy ír úr szatírái
Az utókor gyakran annyira hálátlan, hogy voltaképp meg sem érdemel bizonyos írókat. Jonathan Swift is alaposan megjárta. Előbb „egykönyves” szerzővé fokozta le a könyvkiadás, majd azt az egyet – eredeti humorral megírt társadalomkritikáját, a Gullivert – is gyermekkönyvvé minősítette. Az pedig már maga a vég, hogy nevét ma leginkább egy autómodellről ismeri a világ.
Pedig Swift korának bámulatosan eredeti gondolkodója volt. És – nem mellesleg – ír is, ami olyan időkben, amikor százezerszámra haltak éhen az ember honfitársai, különösen sok okot adott a tréfálkozásra. Swift elképesztő éleslátással, imponáló logikával és máig ható keserű iróniával írta le szatíráiban, politikai vitairataiban és levelezésében, hogy bizonyos társadalmi, vallási és gazdasági anomáliák milyen módon juttatták népét koldusbotra.
Mert gondoljunk csak bele, hogy három évszázada milyen vicces dolog lehetett az írek kizsákmányolásán angolként élcelődni, és napjaink abszurdjainak stílusában azon röhögni, hogy az ír gyapjút – angliai feldolgozása után – miként lehet jó pénzen eladni a szerencsétlen íreknek. Vagy azon, hogy jóval az EU földalapú támogatásainak rendszere előtt miért volt virágzó üzlet az éhínség ellenére is parlagon hagyott földek tulajdonosainak lenni. Swift a nyomor egyik legfőbb okának tartott túlzott népszaporulatra is talált receptet. Sőt gondos számításaival alátámasztott recepteket: ír gyermekeket az étlapon, magyarán a kannibalizmust.
Köszönet a kiadónak, hogy a szerzőt ezzel a kötettel visszahelyezte őt megillető jogaiba, és emlékezteti az olvasót arra, hogy a kiváló humoristák koruk bölcsei is egyben, hiszen egy-egy, a végletekig vitt abszurd gondolatsor gyakran hitelesebben tükrözi a dolgok lényegét, mint száz filippika. Az őszre kilátásba helyezett magyarországi éhséglázadások idején különösen hasznosnak ígérkező könyv ez.
(Jonathan Swift: Szatírák. Scolar Kiadó)
