Egy hivatásos boldogtalan

1926–29 között Móricz átállítja életpályáját: elsősorban színdarabokat ír. Inspirálja szerelmetes alkotótársa, Simonyi Mária, a Belvárosi Színház tagja, a második feleség. Móricz tanulja a színházi hatásmechanizmusokat. Esténként a kulisszák mögött feljegyzi, melyik felvonás során hol nevettek, tapsoltak. A kevésbé sikerült részeket újra és újra átírja. Ambiciózus és szorgalmas.

Rá is van utalva a keresetre. Eltart négy nőt (három lányát, új feleségét és másokat is a rokonságból), havonta négyezer pengőre (!) van szüksége a létezéshez – írja, amikor egy aktív tábornok fizetése nem több ezer pengőnél. A teljesítménykényszer felzabálja: pályájának első húsz évében ötven könyvet ír! „Senki más barátom a világon, csak az íróasztal” – mondja.

Valóságtisztelete oda vezet, hogy a jó mondatokat, helyzeteket gyűjti. „Ötezer oldal jegyzetem van” – dicsekszik. Neki írott levélből is kivesz bekezdéseket, s a „vendégszövegeket” bátran beilleszti a regényébe. (Például Magos Olga szavait a Tündérkertbe.)

„Hivatásos boldogtalan vagyok” – írja. Olykor megütődik Simonyi Mária műveletlenségén (pedig a színpadon kifogástalanul működő „célszerszám” ő), a kontrasztban eszébe jut az öngyilkos első feleség („olyan nővel nem találkozom többet, mint Janka”).

Pedig házasságuk működik. Gyengéd szerelmes levelek sora mutatja. A ritka csődöt a naplóban is feljegyzi: ez éjjel először hagyott cserben a férfiasságom, „szidta is szegény Mária a Nyugatot”. A színházi tanulmányutat követően ugyanis a Nyugat szerkesztésének feladata vár rá és Babitsra. (Akire sok rosszat mond, de hát nagyon különböző a természetük.)

Viszont a Nyugat menedzselésében Móricz rendkívül körültekintő és céltudatos. Meghívja Pintér Jenő, Ady Lajos, Ravasz László írásait a lapba, s egyúttal felkéri őket: körlevéllel biztosítsák az iskolák, könyvtárak, református parókiák előfizetését.

(Móricz Zsigmond: Naplók. 1926–1929. Szerkesztette Cséve Anna. Kiadta a Noran Könyvesház.)