Egy finom alapmű: Julieta

Almodóvar megint a nők lelkét babrálja! De érzelmes, szertelen, nagy löttyös indulatoktól feldúlt, groteszk barokkja ezúttal megszelídült. A finom alapmű ugyanis, amelyet a Kanada Csehovjaként emlegetett, irodalmi Nobel-díjas Alice Munroe írt (akit a csend és a részvét írójának tartanak), megzabolázta rendezőnk szokásos szertelenségeit.

Ha pályája elején csak az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén, a Mindent anyámról és a Beszélj hozzá címűeket csinálta volna meg, akkor is a legnagyobbak között emlegetnénk. De az utóbbi évtizedben műveinek többsége érdektelenné vált, vagy egyenesen riasztóvá.

Most újjászületett egy új világban. Az Ontario-környéki kanadai tájat Madrid színes utcáira és Galícia viharos partvidékére váltotta. És láss csodát: a történet spanyolföldön is működik, nem csak a sziklák, tavak, vörösfenyők, nyírek, jég és hó honában. Igaz, a Pireneusokból is el lehet szökni nyom nélkül. Vajon miért tűnik el egy húszéves lány az anyja szeme elől, akivel addig nagyon is jól megvolt?

Tekintsük hát – megoldásként – e szökést és a nyomozást érzelmes utazásnak a lelkifurdalások világába. Amelyből amúgy bőven jut a női szereplőknek. Az emlegetett furdalás meg olyan természetű, hogy könnyen csap át melodramatikus ösvényekre, téved a már-már giccselemekig nyúló, panasszal teli mellékutcákba.

Annál is inkább ki van téve a történet az efféle kísértéseknek, mert kevesebb benne az irónia, mint néhány más korábbi Almodóvar-filmben (Volver). Viszont a történet majdnem férfihősök nélkül bonyolódik, akiknek csak hézagpótló szerepük van e dramaturgiában. („Oh jaj, meg kell halni...”) Viszont színésznői – mint mindig ­­– remekek (Adriana Ugarte, Emma Suárez és a hátborzongatóan hitchcocki Rossy de Palma).

(Rendezte: Pedro Almodóvar.)