Egy élő a holtak honában
A táj középkorias. Vár, rét, csillagok. Folyó. Csak éppen Akheronnak hívják, „komor, sötét” vizén az üszkösszemű Kharón a révész. Az idegenvezető pedig Vergilius. (Érik a reneszánsz!)
A látomás kilátástalan. „Az öröklét itt irtóztató.” A pokolból csak elvétve jutottak feljebb azok a bűntelen nagyok, akik nem lehettek keresztények, Krisztus előtt születvén. (Ábel, Noé, Mózes, Dávid király, az ószövetség jámborai és Homérosz, Horatius, Ovidius, akik irodalmi menlevéllel úszhatták meg a tüzet, a vizet és a jeget! Érik az írói öntudat!)
Itt gyalázzák a gyávákat, itt szenvednek a buják. Fizetnek a torkosok, a tékozlók és kuporgatók együtt. De az utazás tart tovább „mocsáron, döglött vizeken át”, irtóztató „road movie-ként” a gőgösök, dölyfösök, eretnekek poklába, tüzes koporsók között, bűzözönben, förtelemzsákban, vérpatakban főzve az erőszakosakat (Attilát, a hunt is). Itt senyvednek az öngyilkosok, számukra nem lesz feltámadás. Itt sírnak a kitekert nyakúak, a kígyó által megbénítottak, a féregrágta testűek, a szörnyek, nyomorultak, lánggal égők, sebesek, „aljas szóra szomjazók”, bélpoklosok.
Dante itt bünteti politikai ellenfeleit, száműzőit. S aki maga írja a poklot, annak számlálhatatlan fegyvere van... „Élményszerű” az igazságszolgáltatás. A bűnösöket szurokban hempergetik, kátránytóba vetik, ütlegelik, és bélsárban cuppogtatják. A kárhozottaknak a talpát égetik, azét is, aki viselte „Szent Péter palástját”. (VIII. Bonifác pápát purgálja ekképpen a szerző, akit elkergetéséért hibáztatott.)
A pokol mappája ismerős: Firenze, Verona, Róma, Lucca, Bologna, Mantova, Velence, Arezzo emlegettetik... Személyzete rendhagyó: kerberosz, hárpiák, vérbősz kentaurok, egy „szúrófarkú barom”, Agyaras, Karmos, Veszett... Lakói a kárhozott lelkek. Tolvajok, rablók, gyilkosok, uzsorások, simoniákusok, árulók és hitehagyottak.
Dante Isteni színjátékának első részét újrafordította Baranyi Ferenc. Élvezetesen, ha lehet ezt a Pokolra mondani.
(Dante Alighieri: Pokol. Fordította Baranyi Ferenc. Tarandus Kiadó.)