Egy elitváltás kísérlete

– Ritka manapság, hogy valaki nyilvánosan beismerje hibáit. Új könyvének bemutatójára elhívta a korrektorát is, megköszönte neki, hogy a szövegben hagyott nem kevés hibáját kijavította.

– A korrektorok névtelen hősök. Senki nem ismeri őket, pedig a munkájuk nélkülözhetetlen. Új regényem korrektora, Tóth-Czifra Júlia kitűnő lektor is. Kértem, nevét szerkesztőként tüntessék fel a könyvemben. Juli hihetetlen alapossággal és odafigyeléssel törődött a kéziratommal. Ahogy öregszem, számomra egyre kevésbé fontos az egóm. A tárgy számít, nem az alany. Az, hogy amit csinálok, a tőlem telhető legjobb legyen. Hálás vagyok annak, aki segít ebben.

– Jó nevű szerzők művei jelennek meg úgy, hogy érződik: a szerkesztő nem mert belenyúlni a szövegbe. Az irodalmi ranggal együtt jár, hogy az alkotó szent és sérthetetlen?

– Irodalmunk és egész kulturális életünk hierarchikus és tekintélyelvű. Pedig a műveknek nem tesz jót, ha esztétikán kívüli szempontok alapján ítélik meg őket. Ezért is feszélyez az írói szerep. Még mindig jár vele valamiféle hübrisz: az író vátesz, aki mindenről tudja a tutit, és meg is mondja. Én viszont inkább lézengő, kívülálló, szemlélődő alkat vagyok.

– Az Egy mormota nyarát tizenkét évig írta. Lézengéshez azért ez elég sok idő.

– Nem úgy élek, mint egy szerzetes, aki bezárkózik a cellájába. Minden évben elővettem a regényt, télen-nyáron dolgoztam rajta két-három hétig, aztán másba fogtam. Túl sok más is érdekel az írás mellett.

– Az irodalom mellékpálya lenne?

– Ha a „termelés” felől nézem az életemet, rengeteg pazarlás van benne. Látszólag sok időpazarlás is. Az írás persze a legfontosabb, de ha folyton az íróasztalnál ülnék, nehéz volna lézengeni.

– A tizenkét év várakozás viszont aktuálissá tette regényét. Főhőse egy filmforgatáshoz keres helyszínt, barangol Európában. Közben egy csomó bevándorlóval találkozik: feketékkel, indiaiakkal, arabokkal. Műve arról is szól, a fehérek civilizációja képes-e befogadni a távoli kultúrákból jött idegeneket.

– Azt hiszem, egy regénynek nem igazán tesz jót, ha a valóság túl közel kerül hozzá. Gondolkodtam is, talán el kellene halasztani a megjelenését, de rájöttem, hogy ez nem oldana meg semmit. Nem örülnék, ha az olvasó csak átrohanna a szövegen, és a nem létező politikai állásfoglalásokat keresné benne.

– Főhőse olykor visszatér Budapestre. Az egyik jelenetben a villamoson együtt utazik egy bolond alakkal, aki arról vizionál, hogy a migránsok elárasztják majd az országot, egész Európát, és mindent elpusztítanak. Ma már ez a vezető politikai hang nálunk.

– A gyűlöletkeltéshez nem kell ellenség, elég az ellenségkép. A migráns szó a magyarban pejoratív, feltöltődött negatív jelentéssel: homogenizálja a bevándorlókat, nem tesz különbséget köztük. Leginkább azt fejezi ki: ők nem mi vagyunk. Ők a veszélyes idegenek. Minek jönnek ezek ide, mit keresnek Európában, ha a civilizációs normákat nem fogadják el? Csakhogy közben a nyugati hatalmaknak a gyarmatosítások óta komoly felelősségük van a Közel-Keleten és Afrikában kialakult helyzetért és azért is, hogy most tömegek menekülnek onnan. Persze az sem segít, ha a népvándorlással kapcsolatos problémákat tabuként kezeljük. Az iszlám nem tesz különbséget egyház és állam közt: Allah törvényeit ismeri el. Miként lehet ezt integrálni a szekularizált európai világban? Tíz évvel ezelőtt az akkor még nagyon befogadó Svédország támogatta, hogy a betelepülő muszlimoknak saját iskoláik legyenek. Amikor kiderült, hogy ezekben az iskolákban olyan eszméket hirdetnek, amelyek ellentétesek a befogadó demokrácia alapelveivel, a svéd liberális demokratáknak nem volt egyéb ötletük, mint hogy titkos módszerekkel lehallgassák a muszlim tanárokat és diákokat. De ezek a válaszok belülről számolják fel a liberális demokrácia alapjait.

– Mi lehet a megoldás?

– Nekem is csak kérdéseim vannak.

– Nem gondolja, hogy az idegenség oldásában, a közösségek létrehozásában a civil lét kis közegei is segíthetnének?

– Csakis a civil társadalom kis köreiben életszerű, hogy egymástól távoli nézeteket valló emberek beszélgessenek egymással. Magyarországon azonban alig van olyan civilszervezet vagy intézmény, amely a hatalmat így, a puszta léte révén kontrollálhatná. Ha volt, megszűnt vagy a támogatások megvonása ítéli lassú halálra. Egy konzervatív filozófus, Roger Scruton Anglia, egy eltűnő ideál című könyvének egyik esszéjében arról ír, hogy az angol társadalom legnagyobb értékét a civilek adják. Hozzáteszi: ehhez hasonló gazdag civil élet egyedül az Osztrák–Magyar Monarchiában volt. A kugliegyletek, dalárdák, kártyakörök átjárást biztosítottak a közéleti és a hétköznapi diskurzus között. Az emberek összejöttek és szerintem jól kiröhögték politikai vezetőiket. Elmesélhetek egy történetet?

– Persze.

– Húsz éve lakom Csobánkán. A szomszédos Pomázon rendszeresen szerveznek hagyományőrző napokat. Jurtákat állítanak, lovas- és íjászbemutatót tartanak, „ősmagyar” ételeket főznek. Könnyen le tudnám írni az egészet a szokásos liberális iróniámmal. Odamentem, mert kíváncsi voltam. Gyerekek rohangáltak a napsütésben, az emberek szeretettel fordultak egymás felé. Láttam persze Nagy-Magyarország alakú fatálakat, de senki nem zsidózott, nem akart meggyőzni, hogy járjak halinacsizmában. Ha teszem azt egy hódmezővásárhelyi elektromérnök fehér lepedőt hord nadrág helyett, akkor spirituálisan megtalálta magát a Krisna-tudatban, ha faíjjal jár lóról célba lőni, akkor viszont biztosan náci? Mi a különbség köztük? Miért trendi az egyik és vérciki a másik? Ki-ki választ magának egy képzelt identitást, mert tartozni akar valahová. A baj az, hogy az embereket külső jelek alapján minősítjük. Aki menekültként érkezik hozzánk, nem föltétlen a fundamentalista iszlám katonája, hanem egy ember, aki bajban van és a segítségünkre szorul. Nehéz gyűlölni azt, akinek a szemébe nézünk, ezért az ilyen találkozások pacifikálnak: lehetővé teszik a másik szempontjainak megértését.

– Az irodalom is lehet közösségképző erő: az Írók Boltjában tartott könyvbemutatójára például annyian jöttek el, hogy állóhely sem maradt.

– Néhány éve hasonló könyvbemutatón alig akadt érdeklődő. Érzékelhető, hogy valami változik. A Szépírók Társasága és a FUGA nemrég elindított egy új sorozatot, amelynek lényege, hogy egy író más műfajból választ beszélgetőtársat magának. A program első estjén Nádasdy Ádám és a Magyar Képzőművészeti Egyetem új rektora, Csanádi Judit beszélgetett telt ház előtt. Nem győztük hordani a pótszékeket. A nyolcvanas évekből emlékszem ilyen légkörű kulturális eseményekre. Ma, amikor ennyire túlpolitizált minden, az embereknek szükségük van olyan helyekre, ahol másról van szó. Másként létezhetnek. Nehezebb időkben fontosabbá válik a kultúra.

– Könyve az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg. Hatalmas tömeg volt ezen a rendezvényen is. Min múlik manapság egy magyar szerző sikere? Elég a tehetség?

– Irodalmunknak mindig is volt rejtett kánonja, olyan szerzőkkel, akiket – sokszor érthetetlenül – alulértékeltek. Nem kerültek be a korszak intézményesült nevei közé. Ám érdekes látni, utólag miként változik például Rejtő Jenő, Szép Ernő vagy Szomory Dezső megítélése. Most is vannak észrevétlen tehetségek. Hogy csak egyet mondjak: a könyvhétre megjelenik Zoltán Gábor új regénye, az Orgia, amelynek szerintem fel kellene robbantania az egész irodalmi életet. A siker attól is függ, ki tudja menedzselni magát és hogyan kezeli a nyilvánosságot.

– Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter és Dragomán György németországi elismertsége könnyíti vagy inkább nehezíti a többi írónk külföldi eladhatóságát?

– Jó ajánlólevél, ha valaki kortárs magyar íróként érkezik a német piacra. De a németek figyelme is korlátos, ők sem tudnak minden érdemes könyvnek teret adni. Az angol nyelvű könyvpiac pedig szinte szűzföld számunkra. Krasznahorkai Man Booker-díja kivétel. A Sorstalanságot Tim Wilkinsonnak újra kellett fordítani, hogy hatni tudjon angol nyelvterületeken.

– A jobboldali politikai kurzus megpróbálta az irodalmi teret is újraosztani: idollá emelték Wass Albertet, Tormay Cécile-t. De úgy tűnik, a valódi értékeket nem lehet parancsszóra átértékelni.

– Tormay Cécile, isten nyugosztalja, virtigli antiszemita volt. Előbb volt náci, mint Adolf Hitler. Európai diskurzusban ilyen írókat nem lehet rehabilitálni. Én ebben nem látok semmilyen trendváltást, s végképp nem a valódi konzervatív értékek képviseletét. Itt egy elitváltás kísérletéről van szó, pénzek és pozíciók lenyúlásáról, ám ettől még az új elit nem nő ki a semmiből. Hiába állítanak minden második faluban csónaklakkos gyökérszobrot Wass Albertnek, attól nem fogják többen olvasni. Kormányzati ultimátumra nem változik az irodalom értékrendje.