Egy álújságíró emlékeiből

1958-ban a fiatal magyar emigráció aktívabb tagjai eldöntötték, hogy (némi amerikai segítséggel) megzavarják a Bécsben rendezett VIT-et, a Világifjúsági Találkozót. Én akkor már oxfordi kutatódiák voltam, és tudtam szerezni egy papírt a Universities and Left Review című független baloldali folyóirattól, hogy őket képviselem. Ez lehetővé tette, hogy Bécsben olyan igazolványt kapjak, amellyel beléphettem nemcsak a VIT eseményeire, hanem a számos országból érkező résztvevők táborhelyére is.

Mint alkalmi diverzáns a többi közt röplapokat és emigránsújságokat csempésztem be a magyar küldöttség autóbuszaira, köztük egy olyan röplapot, amelyik Kádár János be nem tartott ötvenhatos ígéreteit szembesítette Nagy Imre szavaival. Néha mint „angol” újságíró gyors ideológiai vitát is folytattam egy-egy szovjet vagy népidemós küldöttel. A legjobb poén mégis az volt, amikor a stadion tribünjéről néztem a színes megnyitó felvonulást, és ott beleütköztem S. A.-ba, régi pesti ismerősömbe. Kicsit meglepődött, de hamar feltalálta magát, és mint brit újságírót mutatott be a mellette ülő szovjet állampolgárnak. Utóbbi nagyon keveset tudott angolul, így csak pár szót váltottunk, de S. A.-nak megadtam oxfordi címemet, és ő pár héttel később elküldte nekem a Komszomolszkaja Pravda beszámolóját a bécsi eseményről, amelyben a szovjet ürge büszkén emlegette, hogy találkozott egy „Dzsordzs” nevű baloldali brit újságíróval a megnyitón. Ha tudta volna, kivel beszélget!

Bécs után Olaszországban jártam, majd visszafelé Cannes-ban, ahol éppen kezdődött a filmfesztivál. Be szerettem volna menni egy-két sajtóbemutatóra, ami nem volt könnyű dolog, bár volt egy levelem a londoni Irodalmi Ujságtól, hogy a munkatársuk vagyok (ez véletlenül még igaz is volt). A fesztivál sajtóirodáján szabadkoztak, hogy ők még nem hallottak a fenti világlapról, ezért nem akkreditáltak korábban, de sebaj, s adtak egy igazolványt, amellyel szép piros bársonyingemben bevonulhattam a filmbemutatókra.

1960 nyarán aztán lengyel–amerikai (Paderewski) ösztöndíjat kaptam egy évre Indonéziába. Miért kívánkoztam a trópusokra? Talán azért, hogy még egy gondtalan évet nyerjek disszertációm befejezéséhez? Vagy mert „trópusi viszketegségem” támadt? Ki tudja.

Mielőtt elutaztam volna Indonéziába, egy David Floyd nevű angol újságírótól kértem ajánlólevelet arról, hogy a The Daily Telegraph című lap tudósítója vagyok. Ennek a levélnek sokáig nem vettem hasznát, de amikor 1961 tavaszán pár napot Dzsakartában, a fővárosban töltöttem (egyébként Yogjakartában laktam, az ottani egyetemet látogattam), megtudtam, hogy másnap fogadás lesz a Merdeka-palotában, Szukarno elnök személyes részvételével. Gyorsan felhívtam a sajtóirodát, és másnap a fogadáson már kezet rázhattam az egyébként folyton utazgató indonéz elnökkel.

Ennek az eseménynek volt még egy eredménye: mivel éppen koalíciós kormány volt Indonéziában, a kommunisták részvételével, a fogadáson ott volt Aidit, az Indonéz Kommunista Párt vezére is. Egy-két évvel korábban megjelent egy kis könyve kelet-európai utazgatásairól (Magyarországon is járt a forradalom után!), amelybe beleolvastam. Gondoltam, meginterjúvolom – színleg az angol lapnak, valójában magánarchívumom számára. Aidit titkára már időpontot is tudott adni, persze pár nappal későbbre, mivel „Aidit elvtárs nagyon elfoglalt ember”.

Ez az interjú azért emlékezetes, mert bár kérdéseimet angolul tettem fel, s azokra a titkár segédletével kaptam választ, jól értettem Aidit indonéz nyelvű válaszait, tehát állandó lépéselőnyben voltam vele szemben. Nem akarom mind elmondani, miket kérdeztem az indonéz tömegpárt főtitkárától, a lényeg az, hogy Aidit egyre idegesebb lett, és utolsó, kifejezetten provokatív, Nagy Imrével kapcsolatos kérdésemre indulatosan reagált, vagyis felugrott, és azt üvöltötte: „Takarodjon, maga imperialista eb!” Ki lettem tehát rúgva, birtokomban egy érdekes interjúval.

(A történetet megírtam angolul is, bekerült egy később Oxfordban kiadott kötetbe.)

Nem hallgathatok egy epizódról, amely részben bekerült a kétkötetes „Szőnyeibe”. A magyar államvédelem 1958 és 1961 között szeretett volna engem is beszervezni, már zengzetes álnevet is adtak, csak maradt egy kis hézag: nem szóltak nekem semmiről. De a Történeti Hivataltól megkapott jelentésekből tudom, hogy még Indonéziában is meg akartak közelíteni, bár aztán föladták, mert Dzsakarta több száz kilométerre volt lakhelyemtől (akkoriban hétórás vonatút!), és ez túl költséges lett volna a magyar követségi elvtársaknak. Ám a jelentésekben fennmaradt valami arról, hogy 1960-ban még mindig komoly veszélyt jelentettem a Magyar Népköztársaságra nézve.

Létezett ugyanis pár évig Londonban egy magyar nyelvű vicclap, a Fakutya. Volt pár száz olvasója, akiknek a szórakoztatására néha én is írtam a lapba, amelyet Vajda Albert barátom, a kitűnő humorista szerkesztett. Mondom neki, hogy most elmegyek egy évre Indonéziába, írjátok ki heccből a lapba, hogy én leszek a Fakutya távol-keleti tudósítója. Valamelyik londoni magyar ügynök vagy budapesti sajtószemléző ezt komolyan vette, és jelentette, hogy ezek szerint még mindig szemben állok Kádár János rendszerével. Viszont Fakutya ide, Fakutya oda, a szervek ekkortájt letettek beszervezésem tervéről. Pedig, ha meggondolom, milyen szép karriert futhattam volna be mint hármas (magyar–brit–indonéz) ügynök és sikeres álhírlapíró!