Dupla deficit

Nem olvastam – mondtam Salzburgban a telefonba, amikor felhívtak, hogy véleményezzem A hatodik koporsó című Csurka-darabbal kapcsolatos Fischer Ádám-nyilatkozatot. Az ünnepi játékokon az ember viszonylag kevés honi nyilatkozatot olvas, és sok külhoni előadást néz. A „nem olvastam”-ból így lett a darabra vonatkozó félreértés – ez a telefoninterjúk kockázata.

No de lássuk A hatodik koporsót! Vagy inkább ne. (De erről a végén.)

Előtte egy másik Csurka-darabról, a Deficitről, amelyet 1979-ben mutattak be a Pesti Színházban. Abban nem koporsó szerepelt, hanem hegedűtok. Ugyanúgy jelképes, mint a koporsó. A koporsóból az 1956-os Kivégzett Forradalmár bújik elő, a hegedűtok üres, bár a darab főszereplője, X. eredetileg két tárgyat őrzött benne. Egy géppisztolyt és a Kommunista kiáltványt. A géppisztoly ’56-ra utalt, a Kommunista kiáltvány – nem fogják kitalálni – Marx Károlyra. X. tipikus értelmiségi Csurka-hős, akinek „egy hiány – a cselekvési lehetőség hiánya – a mozgatója, de a hiány mögött egy hitet parancsoló bizonyosság van: a hegedűtok tartalma. A fegyver és a kiáltvány”.

Kritikát írtam az előadásról a Népszabadságba, abból való az idézet. Szép hosszú kritika volt, szép hosszan bizonygattam, hogy az ellenzékiség stichjét viselő Csurka velünk van, nem ellenünk. Aki utálta a rendszert, védte Csurkát. A darabbeli két jelkép közül csak az egyikről lehetett nyíltan beszélni, és az nem az ’56-ot idéző géppisztoly volt, azt valahogy egyensúlyba kellett hozni a másik tárggyal, és megmagyarázni, miért üres a hegedűtok: „X. »költségvetésében« kettős hiány, kettős deficit mutatkozik. Egyrészt úgy érzi, hogy elvesztette a konkrét forradalmi cselekvés lehetőségét. Másrészt eltűntek az eszmének azok a kézzelfogható jelképei, amelyek nevében cselekedhetne.” X. tehát „szenved, amiért nincs módja valódi tettre”, és mert „az ő világmegváltó forradalmár lelke a forradalom nélküli, megválthatatlan világban rohadt el”. Számára „a hétköznapok állóvizében” csak „ágyforradalomra” van lehetőség, ezért javasol pótcselekvés gyanánt feleségcserét a baráti házaspárnak. „X. szerint ma csak így lehet forradalmat csinálni.”

„A Deficit éppúgy a fényes szelek nemzedékének számon kérő darabja, mint a Ki lesz a bálanya? volt korábban” – írtam a színmű vallomásos jellegére utalva, hozzátéve, hogy „ez a bujkáló líra – most már bizonyos – hozzátartozik a sokszor kajánnak vélt Csurkához”. És vettem még egy nagy lélegzetet: „Alapállásában nincs sandaság, szemlátomást vállalja hősét, azonosul csömörével és »belső forradalmárságával«, komolytalankodásával, cinizmusával, gyöngeségével – és a mögéjük rejtett patetikus hittel az ügyben.”

Így védtem meg anno Csurkát mint a kiáltvány elveszett eszméiért aggódó, tettvágyban égő kiábrándultat, nehogy már be találják tiltani. Vicces, ugye? Amikor legközelebb találkoztunk, kerek képével szélesen rám nevetett: „Szevasz!” „Szevasz” – válaszoltam hasonló vigyorral, ennél több szót csak ritkán váltottunk, de másokkal egyetemben ugyanarról hallgattunk. Legalábbis akkor úgy véltem.

Az összekacsintós Kádár-korszakban a szerző is, a kritikus is a sorok közé rejtve fogalmazott. Nem biztos, hogy Csurka őszintén őrizte a lelkében a Kommunista kiáltványt, de mindketten ezt a látszatot keltettük. Erre a rendszerváltozás óta nincs szükség. A hatodik koporsóban Csurka kétségkívül őszintén beszél. „Számonkérés” ez is, a Magyarország elleni zsidó világösszeesküvésről szól. Helyszíne az első világháború utáni versailles-i (trianoni) békekonferencia, amelyen a nemzetközi zsidó tőke delegáltjai csakis azért jöttek össze, hogy feldarabolják Magyarországot, mert szándékuk szerint „ezáltal a Magyar Birodalom (!) megfosztatik attól, hogy stabilizáló erő legyen Közép-Kelet Európában”. A történelemhamisítás mindezt elfedte, mondja Csurka, de a darab két – természetesen magyar – kibernetikus szereplője által szerkesztett találmány visszarepít az 1919-es konferenciára, hogy „dokumentumfilm” formájában tárja fel az igazságot. Az igazságfeltáró egy mai magyar fiatal, a Hatodik Koporsó Apródja (a Nagy Imre-temetésen beszélő Orbán Viktor mutatott rá egy jelképes, üres hatodik koporsóra, amelyben a magyar ifjúság sorsa van eltemetve). Ez ugyanaz a koporsó, amelybe nagyapját, az ’56-os Kivégzett Forradalmárt temették arccal lefelé, s akit az időgép szintén idehoz tanúnak. Ők ketten láthatatlanok, de társaloghatnak a delegációval, sőt a számonkérés jegyében föl is pofozhatják a tagjait.

Megtudhatjuk a darabból, hogy már az első világháborúban is csak azért győzött az antant, mert „az ellenfél országaiban háttérerőik [természetesen zsidók] megindították a bomlasztás gépezetét”. Wilson elnök önrendelkezési elve arra kellett, hogy Erdélyben „elsöpörje az államalkotó magyarok önrendelkezését”. Ha a népek meggyűlölik egymást, az „aranybánya” az amerikai zsidó fegyvergyárosoknak. A húszmilliós Magyarországot részekre kellett szakítani, különben negyvenmillióssá nőtt volna, és „húsz év múlva erősebb európai tényezővé válna, mint Franciaország”. „Hitler is itt, Versailles-ban kapott felhatalmazásokat”, tehát a holokausztot – amely egyébként „mítosz” – a zsidók okozták maguknak. Sztálin, illetve Sztalin (csak azért sem vesszük át a bolsevik kiejtést) szintén Magyarország földarabolásától erősödött meg: „Ha nem tépitek szét a hazámat, az oroszok soha nem vonulnak be Budapestre” – mondja a Kivégzett Forradalmár Clemenceau-nak.

Mindenkinek joga van a sületlenségekhez, csakhogy a darab elejétől végig maga az uszító antiszemita gyűlöletbeszéd. Masszívan, oldalanként zsidóznak benne, Csurka-Mórickának mindenről „az” jut eszébe, kezdve a „romboló, nagyrészt zsidó sajtótól” és az „Amerika által pénzelt zsidó bolsiktól” Rosenfelden és Joshua Szolomon Mojsevicsen (Kamenyev és Szverdlov) át „az orosz bolsevizmus kétségtelen vezetőjéig”, Leo Bronsteinig (alias Trockij), a megalakítandó Népszövetségig, amelyről Versailles-ban kialkudják, hogy zsidó legyen az első elnöke, és a Sztalin által a nyakunkba ültetett négy zsidó országvezetőig. Van azért más nyalánkság is, kiderül például, hogy „a cseh Európa legkegyetlenebb népe”, a román pedig „írni-olvasni nem tudó pásztornépség”. És így tovább.

A darab egyébként olyan szárazon sematikus és összetákolt, mint egy brosúra az ötvenes évekből, lapos nyelvezet, rossz mondatok („beletörődést sikerült kiváltaniuk”), csikorgó dramaturgia, emberek helyett képletek, magánszféraként két percre odarángatott giccsömleny, a Bálanya és a Deficit szellemes szerzője kínosan kiröhögné, ha mint drámát olvasná (a másét), és a néző ugyanúgy beledöglene az unalomba, mint a Rákosi-éra dogmatikus silányságaira beterelt közönség – ha művészetért menne az Új Színházba, nem ideológiai propagandáért. Mondhatni, úgy kell neki, és minek egy fércműből ügyet csinálni. De nem addig van. Vackokat sem illik közpénzből támogatni, ám milyen ország az, amelyik államilag tart fönn újnáci színházat, magas rangú politikai potentátok hozzájárulásával hivatalosan terjeszti a gyűlöletbeszédet, az antiszemitizmust, a más népek elleni uszító, pöfeteg nacionalizmust és „mellesleg” a nettó történelemhamisítást? Az egyetlen ország Európában.

Salzburgból egyenesen Bayreuthba mentem, ahol a főpróba napján volt kénytelen visszaadni a szerepét A bolygó hollandi című Wagner-opera – tetszik figyelni, főpolgármester úr? – orosz basszbariton címszereplője, Jevgenyij Nyikityin, mert kiderült, hogy horogkereszt van a bőrére tetoválva. Hiába mondta, hogy csak hasonlít rá, és még heavy metalos dobosként tetováltatta, és nehéz ifjúkora volt, nem számított. Pedig soha nem volt egy rossz szava, csak egy mellkasrajza – mégsem tekintették magánügynek.

Nem hiszem, hogy a tisztesség kiveszett a magyarokból, még azt sem, hogy egyetlen erkölcsi lény sincs a kormánypárti politikai garnitúrában, akit ne bírna szólásra a lelkiismeret, ha nem tartana a diktátorocskától, és nem tenne lakatot a szájára a karrierféltés. De nem is azért kell tiltakozni, mert a náciszimpatizánsokat esetleg megrendíti az aláírásgyűjtés, hanem mert a hivatalos rangra emelt nacionalista és kirekesztő gyűlöletbeszédet körbevevő hallgatás az egész országra ráveti árnyékát – „Más nemzeteknél rossz hírbe hoz”, ahogy Hamlet mondja –, és mivel már úgyis épp elég rossz a hírünk, legalább csökkenteni kellene a morális deficitet.

Megmutatni, hogy van egy másik Magyarország is.