Dragomán György: Többé engem semmilyen rendszer nem zárhat be

A 45 éves József Attila-díjas író jelenleg családjával együtt Berlinben tartózkodik. A napokban jelent meg új novelláskötete, a Rendszerújra, amely az elmúlt tizenöt év kisprózáiból válogat. Az írások egy része a jövőben játszódik, a technikai pokolban, a hatalom gépezetei a gondolatainkat is kontrollálják. E „szabadulástörténetek” arról is szólnak, miként tudjuk elnyomó, erőszakos rendszerekkel szemben is megvédeni a szabadságunkat. Beszélgettünk a hazai kultúrharcról, öncenzúráról, politikai kirekesztésről és arról is, ami jelenleg az Akadémiában és a Petőfi Irodalmi Múzeumban történik.

2018. október 21., 06:36

Szerző:

– Miért költözött ki családostul Berlinbe?

– A Wissenschaftskolleg zu Berlin meghívására vagyok itt. Ez Németország egyik legrangosabb tudományos intézete. Minden évben a világ minden tájáról meghívnak negyven vendégprofesszort és egy írót, hogy töltsenek el itt egy akadémiai évet. Idén én vagyok a kiválasztott író. Részt veszek az intézet programjaiban, dolgozom, tanulok.

– Úgy tudom, Berlinben fejezte be a most megjelenő második novelláskötetét.

– A Rendszerújra szövegei lényegében már készen voltak, amikor kijöttünk ide. Már csak össze kellett állítani, szerkeszteni a kötetet.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– Az írók többsége novellákkal kezdi a pályáját, s azután vállalkoznak regényírásra. Önnél ez fordítva történt. Három regény után jelentkezett novelláskötetekkel. Mi ennek az oka? A novellát másodlagos műfajnak tartja?

– Szó sincs róla, sőt. Novellákkal kezdtem én is, gimnazista voltam, amikor elküldtem ezeket néhány lapnak. Azt persze nem írtam meg, hány éves vagyok. Kedvesen válaszoltak, de nem közöltek. Ezen igazi kamaszmódra megsértődtem kicsit. Közben már írtam az első regényemet, A pusztítás könyvét, és az lett a mániám, hogy ez a könyv fog engem íróvá tenni. Amíg nem jelent meg, nem is akartam mást publikálni. A következő könyvem, A fehér király egyik fejezetét eredetileg novellának szántam, de aztán folytatódott, és láttam, hogy regény lesz belőle. A Máglyával is hasonló volt a helyzet, és nyolc évembe került, míg elkészültem vele. Persze nem lesz minden kis szövegből regény, bár én a novellákat is akkor érzem jónak, ha ott van mögöttük egy egész kötetnyi titok. Nehezen írok, minden kész novellámra jut kettő, amit nem tudok befejezni. Ez egy kemény, feszes műfaj. Mégis nagyon szeretem, mert nem kell évekre bezárkózni egy történettel: nincs felszabadítóbb érzés annál, mint amikor egy írás megszületik, és aztán készen is van. Ezért is szoktam párhuzamosan dolgozni kis és nagy prózákon, és sosem tudom előre, hogy miből mi lesz.

– A Rendszerújra kötetében több írás a jövőben játszódik, sci-fiként is olvashatók. Mi vonzza a tudományos-fantasztikus irodalomban?

– Tizenhárom éves koromban olvastam először sci-fit, és eldöntöttem, én is fogok ilyeneket írni. Mindig is foglalkoztatott a technika és az ember viszonya. Elég nagy technofetisiszta vagyok, sok kütyüm van, értek is hozzájuk. Én már akkor tanultam programozni, amikor még nem is voltak elérhető közelségben számítógépek. Papíron írtam programokat. Napjainkban egyre fontosabbá válik, mit tesz velünk a technika, s ez milyen morális kérdéseket vett fel. A mostani kötetembe bekerült a Döghecc című novella is. Ez úgy indult, hogy szerettem volna a bokszról írni. De hamar rájöttem, hogy az én hőseim nem mindennapi bokszolók, hanem szörnyekkel harcolnak, és ez már sci-fiként is olvasható. Ebből is egy kis szövegciklus lett. Eredetileg a Népszabadságban közöltem sorozatban, majd elküldtem a Galaktikának, és ők rögtön megjelentették egyben az egészet. Ezután Qubit.hu tudományos portál ajánlott nekem egy saját rovatot. Hetente közlök ott egy-egy novellát, ezekből tíz került be a Rendszerújrába.

– Könyvének alcíme: Szabadulástörénetek. Mintha minden írás valahol arról is szólna: miként lehet a hatalommal megküzdeni, erőszakos, elnyomó rendszerekből kiszabadulni.

– Az én életemben is volt egy nagy szabadulástörténet, amikor a szüleimmel 1988-ban áttelepülhettünk Magyarországra. Elhagytuk a szülővárosomat, Marosvásárhelyt, a romániai diktatúrát. Nekünk ez akkor a szabaddá válást jelentette. Az első írásom arról szólt, hogy egy diktátort fejbe lőnek, s ez lett a kiinduló pontja később A pusztítás könyvének. A rabság és a szabadulás témája számomra talán a legfontosabb. Azért lettem író, hogy erről beszélhessek. Érdekes volt végigolvasni a tizenöt év alatt írt novelláimat, és látni, hogy milyen sokféleképpen és milyen változatos hangokat, nézőpontokat használva írtam szövegeket ugyanarról: a külső és a belső szabadságról.

– Voltaképp az írás is szabadulás: a belső szabadság megteremtése.

– Igaz, ennél nem igen van szabadabb alkotói mesterség. Közben azért egy kicsit rabság is, néha azt érzem írás közben, hogy gúzsba kötnek a mondataim. A szobámban töltöm az életem jelentős részét, és innen nézek át egy képzeletbeli világba. Nem egészen azt írom, amit akarok, hanem azt, amit meglátok abban a másik világban.

– Könyvének címadó novellája, a Rendszerújra így kezdődik: „Jó reggelt, jó egészséget, ébreszt a kontaktlencsém, szépen világítani kezd, pont olyan ütemben, mintha szemembe sütne a ragyogó tavaszi nap.” A futurisztikus írás a legsötétebb diktatúrák karikatúrája is. A jövő technikai poklában a mosolyogva ébredésért hazafipontokat lehet kapni, jutalompont jár azért is, ha fogmosás közben a mártírok hősi neveit ismételgetjük. A pontokért pedig különböző kedvezményekhez juthatunk. Ezt a történetet miféle belső képek inspirálták?

– Annyi közvetlen személyes háttere van, hogy egy időben próbálkoztam kontaktlencse-viseléssel. Egyszer sehogy sem tudtam kivenni a szememből, és elképzeltem, mi lenne, ha az emberek szemébe olyan kivehetetlen kontaktlencséket ültetnének be, amelyek átalakítják a valóságot. Amikor ezt a novellát írtam, nem tudtam, hogy Kínában már komolyan tervezik, hogy néhány éven belül bevezetnék a hazafias pontrendszert. Bizonyos tevékenységekért pluszpontot lehetne kapni, másokért mínuszt, és ez a rendszeren belüli hierarchiában is meghatározná az állampolgárok helyét. Egy másik novellámban robotkutyák őrzik a határt, és amikor ezt kitaláltam, még nem voltak drónok. Annak idején, a román diktatúrában a titkosszolgálat messze megelőzött mindenkit a technikai felszereltségben. És ez ma ugyanígy van sok helyen. Komoly küzdelmet kell folytatnunk azért, hogy a fejlett technikával rendelkező cégeket korlátozzuk: ne élhessenek vissza a személyes adatainkkal, ne figyelhessenek meg minket kedvük szerint. A könyvem arról is szól, mi történne, ha a hatalom ellenőrizhetetlenné válna, és saját erőszakos céljaira használná fel azt a csúcstechnikát, amely már most is rendelkezésre áll. Azt gondolom, a technikai feltételek adottak a disztópiához, egy szörnyű jövő megvalósulásához is. Fontos, hogy számot vessünk ennek a lehetőségével is.

– A technika elképesztő szabadságot is adhat. Mi most interneten beszélgetünk, miközben majdnem ezer kilométerre vagyunk egymástól.

– Ez valóban csodálatos, az interneten szinte minden elérhető, bármilyen tudás megszerezhető percek alatt. Lenyűgöz, hogy szinte minden könyvet, filmet vagy zenét egy kattintással megvásárolhatok. A fejlődésnek azonban veszélyei is vannak: akár egy egész életet eltölthetünk azzal is, hogy ostobaságokat nézünk a neten. Mindenkinek magának kell választania: a szabadság szépsége és a döntés felelőssége együtt jár.

– Visszatérve a szabadulástörténetekhez: Berlin az ön számára szabadulás is a hazai kultúrharcokból? Ezért is ment ki?

– Ez egy több évvel ezelőtti meghívás eredménye, olvassák és szeretik itt a könyveimet. Jól érzem itt magam. Egyszer már kiszabadultam egy diktatúrából, és többé engem semmilyen rendszer nem zárhat be. Azt viszont nagyon rossz látni, hogy Magyarországon egyre szűkül a nyilvánosság tere, és azt is, hogy mennyire nincsen rendes közbeszéd. Azt gondolom, most éri utol az országot a rendszerváltás felelőssége. Akkoriban mintha mindenki túlságosan hitt volna a politikában. Talán nem kellett volna. Valóban független intézményeket kellett volna létrehozni, rendes párt- és hatalomfüggetlen közmédiát, olyan kulturális intézményrendszert, amely fölött senki sem szerezhet befolyást. Ehhez persze az is kell, hogy a szabadság és a nyilvánosság intézményeit az állampolgárok a magukénak érezzék. Éltem Finnországban is, ott például létezik olyan napilap, amelyet a kétszázezer előfizetője tart el.

– Távolból, más perspektívából még élesebben látja Magyarország helyzetét?

– Én otthon is világosan láttam például a nyilvánosság térszűkülését és azt, hogy a politika és a hatalom mindent igyekszik az uralma alá hajtani. Ha kérdeznek, elmondom a véleményemet, de nem vagyok közíró, nem is lennék jó annak, egyszerűen nem vagyok hozzá elég gyors. Pedig íróilag nagyon kreatív időszakomat élem: remélem, a következő tíz évben legalább kétévente lesznek regényeim. Ezeket nem írhatja meg helyettem senki más.

– Idehaza a kormánypárti sajtóban listázzák a művészeket, értelmiségieket. Meddig lehet így szabadon, alkotó módon létezni?

– Ez mindenki számára kérdés, és nem vigasz, hogy akad, ahol még rosszabb a helyzet. Itt, Berlinben például vannak török barátaim, akik nem mehetnek haza, mert börtön várná őket. Ami a listázást illeti, ennek semmi értelmét nem látom, hiszen a kultúra egy hálózat, attól erős, ha sokféle ága-boga van. Ha levágják az egyik felét, attól nem erősebb lesz, hanem sokkal gyengébb. Sose felejtem el, amikor annak idején Márai halálhírét bemondta a rádió, éppen ebédnél ültünk, apám felállt, és elszavalta a Halotti beszédet. Akkoriban Márai gyakorlatilag ismeretlen volt Magyarországon. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy még egyszer hasonlóan öncsonkított helyzetbe hozza magát a magyar kultúra.

– Egyszer azt nyilatkozta: az a puha diktatúra, ami úgy-ahogy élni hagyja az állampolgárait, paradox módon a legveszélyesebb. Felkínálja ugyanis a kompromisszumok és a megalkuvások lehetőségét, és mindent és mindenkit összeken a saját mocskával. Szerintem most is hasonló rendszerben élünk.

– Úgy gondolom, a hatalommal nem szabadna semmiféle kompromisszumot kötni, és folyamatosan emlékeztetni kellene a korlátaira. Én azt tanultam otthon: az ember vagy igent, vagy nemet mond a hatalomnak, de nem lehet mindkettőt egyszerre. Számomra ezért például az öncenzúra is értelmezhetetlen, ebben nem lehet kompromisszum.

Fotó: Wiktoria Bosch

– Ehhez képest nálunk az MTA is cenzúrázza magát. Sorra mondják le az olyan témájú előadásokat, amelyek esetleg a kormány nemtetszését váltanák ki.

– Érthetetlen, miért teszi ezt az Akadémia. Ez szinte egyenlő a kapitulációval. Mindenfajta politikai beavatkozást az első pillanatban a lehető leghatározottabban ki kellett volna kérniük maguknak. Minden felelős állampolgár dolga folyamatosan emlékeztetni a politikusokat arra, hogy a feladatuk a szolgálat és nem az uralkodás. Az úgynevezett parlamenti ellenzéket is hatalmas felelősség terheli. Szidják a NER-t, ugyanakkor azzal, hogy a választás előtt az ellenzéki pártok kompromisszumképtelenek voltak egymással, szemernyit sem voltak hajlandók engedni a saját elképzeléseikből, jelentősen erősítették a NER-t. A nyilvánosság összes megmaradt intézményének folyamatosan fel kellene tennie a kérdést a politikai élet szereplőinek: valóban arra használják a hatalmukat, amire kapták?

– A Petőfi Irodalmi Múzeum éléről szintén politikai okokból eltávolítják Prőhle Gergely igazgatót. A helyére olyan, önmagát irodalomtörténésznek tekintő személyt akarnak kinevezni, aki szerint a Nyugat csupán egy zsidó lapocska volt. Nem egy jelentős írónk magyarságát, sőt emberi mivoltát is megkérdőjelezi.

– A PIM az egész magyar irodalom otthona, jelentős közgyűjtemény, és nagyon remélem, hogy olyan igazgatója lesz, aki kellő alázattal és odaadással viseli ezt a fontos feladatot.

– A jelenlegi igazgató eltávolítása nem erre utal.

– Pedig a kirekesztés, netán a művek betiltása még soha sehol nem működött, és még a kirekesztők kultúrájának sem tett jót. Persze meg lehet keseríteni az alkotók életét, egzisztenciálisan meg lehet szorongatni őket, de az íráshoz csupán papír kell, és toll. Az irodalmat nem lehet, nem is érdemes politikai alapon értékelni. Nehéz megértenem például, hogy Esterházy Péter mi olyat követett el, ami miatt egyesek úgy vélik, ki kell őt szorítani a magyar irodalomból. Ő aztán tényleg mindenkire igyekezett odafigyelni, ától cettig végigolvasta az egész magyar irodalmat, folyamatosan reflektált rá, irdatlan munkával és odaadással próbálta megújítani és újrateremteni.

– A Szépírók Társasága nyílt levélben tiltakozott Prőhle Gergely leváltása ellen, többen bojkottot terveznek. Mi a véleménye erről?

– Közösen kell majd döntenünk erről. De a PIM az enyém is, és magyar íróként kikérem magamnak, hogy bárkit kizárjanak onnan. Másfelől a kultúra szabadsága és függetlensége minden írónak és olvasónak személyes ügye kellene hogy legyen. Érdemes megkérdezni konzervatív írókat is, vagy az MMA tagjait: mit szólnak Prőhle kirúgásához? Őket nem zavarja, ami a PIM-mel vagy az Akadémiával történik?

– Ha a hazai kultúrharc tovább szedi áldozatait, fontolgatja, hogy nem jön vissza Magyarországra?

– Én mindenképp hazamegyek, ott vagyok otthon. Nem tudom elképzelni, hogy ne Magyarországon éljek. Persze van, amikor muszáj mégis máshová költözni. Emlékszem, apám mindig azt mondogatta: ő lesz az utolsó, aki Erdélyből elmegy. Aztán amikor a politikai nyomás tűrhetetlenné vált a családunkon, és apám úgy érezte, az már a gyerekei jövőjét fenyegeti, mégis a kivándorlás mellett döntött. Tizenkét évvel ezelőtt éppen itt, Berlinben írtam a Kalucsni című darabomat, pontosan erről, hogy miként szakít szét egy családot a politikai elnyomás, és milyen pokolian fájdalmas a kivándorlás döntése. Sokáig nem került színpadra, de két éve már két helyen is játszották. Nemrég Szász Jánossal forgatókönyvet írtunk belőle, most pedig Szikszai Rémusz értelmezi újra Nyíregyházán. Úgy látszik, a menni vagy maradni kérdése sokaknak egyre aktuálisabb.

Minden évben április 16-án tisztelgünk a holokauszt magyarországi áldozatinak emléke előtt. A nap arra emlékeztet, hogy 1944-ben április 16-án kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását hazánkban. A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját megelőző délutánon Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat megemlékezést tartott az Óbudai Zsinagóga falára állított emléktáblánál. 

A magyar költészet napját 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük. Engedjék meg, hogy ezen a napon mi is tisztelegjünk a magyar líra előtt, ezúttal Nagy László csodálatos versével.