Drága besúgott barátaim

Ezért jók a rossz kritikák: felkészítenek bennünket, hogy hagyjunk fel minden reménnyel. S annál nagyobb meglepetés, ha az ember mégis úgy érzi: van valami fontos ebben a filmben. A történet hiteles, a környezetrajz beszédes, a konfliktus valós, az alakítások között legalább két nehezen felejthető van, Derzsié és Cserhalmié.

A „népi demokrácia” besúgóinak botránya a „nemzeti demokrácia” tisztázatlan, sőt takargatott ügye. A pártok, az egyházak nem érdekeltek a feltárásban, hisz képviselőik, magas tisztségekben szolgáló elöljáróik így-úgy maguk is beszennyeződtek.

Az áldozat-bűnös kettős szerepében (Pásztor Jánosként) kiváló az elgyötört Derzsi, a tévéinterjúban ott a rendszerváltás fura paradoxona, a besúgónak a felszabadulása. Bűnhődésének körülményei – és ez némileg gyengít a dramaturgián – társadalmon kívüliek, etikán túliak: a rák elvisz mindenkit. Az öngyilkosság ugyan lerövidíti a bűnhődést, de nem szabja ki, legfeljebb rövidre zárja az utat.

Czettl Andort (Cserhalmi) épp az döbbenti meg, ami természetes volt: besúgóink bizalmi embereink közül kerültek ki, akik benne voltak az életünkben, ismerték bensőbb gondolatainkat.
S hogy elfogadjuk az előttünk szóló bírálók némely igazságát is: vitathatatlanul sok a történet háromszoros lezárása. (Közülük kettő nemcsak felesleges, hanem kínos, hatásvadász is.) Igaz az is, hogy lassú a tempó, nélkülözni bírnánk a szervetlenül ízesülő jeleneteket (például zenészek a tévéműsorban). Felületesen szituált néhány mellékszereplő: a visszatérő Dezső (Benedek Miklós), az elzárkózó, távolságtartó ellenpont, vagy az egyszeri, hisztérikusan „megtelt” főszerkesztő (Mácsai Pál). Viszont kiválóan van megírva egy kabaréjelenetben Gyula bácsi (Keres Emil), az ’56-os, sértett és agresszív, memóriazavaros öregember, akinek az identitása fölött már „rég elrepült az idő vasfoga”.

(Rendezte: Cserhalmi Sára.)