Don Corlecsóne lecsap a kenesei fesztiválon
Lement hát a Sziget is, csúcsközeli eredményekkel. (Szigetcsúcsközeli, elnézést.) Igaz, magam ezúttal is távolmaradásommal tüntettem (ezt nem dicsekvésképpen mondom, ne higygyék, meg persze panaszkodásképp sem – egyszerű tényközlés volt, a Sziget sosem volt az én világom, rész szerint életkori, rész szerint komfortfokozati okokból, de azért jóindulatú érdeklődéssel figyelem távolról, és komoly első kézbeni híreket kapok róla leszármazottaktól és lelkes ifjú kollégáktól egyaránt), ám rajtam kívül ott volt mindenki, egészen kihalt volt a város azokban a napokban.
Ne várjanak tőlem elemzést – a másodkezek ezúttal is jól érezték magukat, bár voltak apró fanyalgások (por, szociológia), de lehet, hogy ők is egyszerűen csak öregszenek, és a mai fiatalok, kik először jártak ott, el voltak ragadtatva –, inkább csak afféle időjelzés ez a részemről, ha vége a Szigetnek, vége a nyárnak is, így szokott ez lenni. A nyárvég afféle fesztiválvég is, ez az érzés van az emberben legalábbis, minden alap nélkül persze, hiszen még egy tucat hátravan, ejtünk is szót majd róluk, ha úgy alakul.
De most azért egy kis szomorkodás, hogy ennek a nyárnak is vége lett – s ha vége, akkor ott van még a kenesei lecsófesztivál. Érdekes helyi kezdemény volt még néhány éve, mostanra nemzetközi hírű öszszejövetel lett, ötven-egynéhány csapattal, királyválasztással (lecsókirály, nyugi), celebritásokkal, sztárfellépőkkel, tévéhíradóval. Mégis, megőrzött valamit lelkes amatőr bájából. Az ideit még az eső se tudta szétkergetni: győzőtt a jobb, ahogy illik, s nem volt hiány kreativitásban sem – Don Corlecsóne, csak annyit mondok.
De a nyárnak vége, hiába szigetelünk, hiába lecsózunk.
