Django elszabadul

El is meg fel is. Lévén rabszolga, amikor meglátjuk őt a „vad Délen”, Texasban, a nagy amerikai polgárháború előtt két évvel. Mint Tarantino filmjeiben máskor is (mondjuk: a Becstelen brigantykban), a bosszú és az igazságszolgáltatás egyidejűleg, egymást fedve, át-átpulzálva jelenik meg, elég nehezen szétválasztható módon. Ám mindkét esetben a „megalázottak és megnyomorítottak”, az alávetettek mellett küzdve – felfokozott, tarantinói üzemmódban.

Az összecsúszó kettősség, valamint a belőlük következő harci feladatok miatt lesz néhol szemlesütést sugalló módon túldimenzionálva erő, vér, harc, kínzás, cselekmény, dialógus, hős, játékidő.

A Django elszabadul ugyanakkor vállaltan valódi makaróniwestern sok-sok paradicsompürével és -lével, amiben térdig járnak hőseink. Nem akárkik. A német fogorvosból lett fejvadász (Christoph Waltz) racionális, ravasz figura kiváló pszichológiai érzékkel és Beethoven iránti büszke rajongással. A fekete rabszolgából lett társ, a címszereplő (Jamie Foxx) úgy lovagol, mint egy indián, úgy kezeli a puskát, a pisztolyt, mint egy mesterlövész, s úgy öltözik, mint egy cowboy. Egy fekete bőrű cowboy, aki kiváltja a déliek értetlenségét („nigger a lovon?”). Méghozzá „a törvény embereként”, aki zsiványokra, gyilkosokra, rablókra vadászik. Hogy ezenközben aztán néha a privát számláit is törleszti, a maga boldogulását is keresi – érthető. Bosszút áll, és igazságot szolgáltat. Többnyire nagy mennydörgések közepette.

A déli államok sznob francia majmolása, a drága porcelánok, fehér torták és a korbácsolás közös kultúrája, az elnyomás és az alávetettség perverz kettőse túllép az általunk ismert Tamás bátya vagy Elfújta a szél világán. Remek a pénzéhes, fölényes, nagyvilági, kifinomult és kegyetlen földesúr szerepében Leonardo DiCaprio és gerinctelen major domusa, Samuel L. Jackson.

A számos nemzetközi filmdíjra, köztük Oscarra is nominált, erőteljes filmet Quentin Tarantino írta és rendezte.

Bölcs István