Die Hard – Drágább, mint az életed
Vérprimitív csinn-bumm cirkusz a fiahordó amerikai rendőrtiszt moszkvai kalandjairól. Ennél azért többre számítottam – amint az egyszeri magyar turista mondta a Sixtus-kápolnában tett látogatása után.
A látványosnak szánt autós üldözés – efféle filmek kötelező kelléke – csakhamar döngő dögunalommá válik: világosan látszik, hogy nincs tétje. Maszlag. Fékbetétkoptatás. Üres percek sorozatkarambolja. Parádé a semmiről. Mind a fej, mind a szív érintetlen marad, legfeljebb egy kis hányingeres diszkomfortérzésünk marad az autós üldözés végére. És könyörgök: ezzel a tempóval nem tudtak volna útközben elütni egy kis felhasználható iróniát, menet közben levadászni valamennyit a humor apróvadjaiból?
Csak nézünk hát továbbra is (mint a Kisgazda Nőszövetség a lőtéren), amíg az ideges légió elvégzi a „csak szúrni, vágni, ütni” címszavas programját, amely – tudjuk Vas Istvántól – az efféle filmekben is az „ultima ratio”. Ugyanis az ilyes puffogó akciófilmeknek az a lényege, hogy aki nem ért a golyóból, azt lelövik. Aki ért, azt is.
Nem az a baj ezzel a művelettel, „művel”, hogy hajdani szuperhősünk, McClane hadnagy megöregedett, vagy hogy Bruce Willis arcán már látható a „ráncreakció”. Az a baj vele, hogy a T. Alkotóknak nem bírt semmi eszükbe jutni e silány forgatókönyv láttán.
Amikor aztán az atomfegyverek titkát kutató dupla expedíciónk eljut Csernobilba is, már látszik, hogy fészkelődik a vásznon a közhely és a blöff, csak az a kérdés, melyik ül elébb az ölünkbe.
Tudjuk persze, nem lehet mindennap aranytojást tojni. Akadnak hétköznapibb megoldások is. Mint ez.
(Rendezte John Moore.)
Bölcs István
