Cserna-Szabó András: Ráncfőzelék

A szomszéd néninek nincs senkije és nagyon öreg. Még annál is öregebb. Mancikának hívják, mi csak pár éve ismerjük, amióta ebben az ősrégi budai házban lakunk. Mancika állítólag mindig is itt lakott. Legalábbis nem találkoztam még olyan lakóval, aki régebben lakna itt, mint Mancika – aki egyébiránt annyira öreg, hogy teljességgel a múlt ködébe vész, mi volt a polgári foglalkozása, mielőtt megkezdte szinte végtelen nyugdíjasi karrierjét. Senki a házból nem emlékszik olyan esetre, hogy Mancikát valaha is meglátogatta volna valaki: gyerek, rokon, barát stb.

Mancikát mindenki utálja a házban. Gonosznak tartják, és nem ok nélkül. Nincs olyan lakó, akinek még ne szólt volna be, akinek még ne rúgott volna bele macskájába vagy kutyájába, akire ne vágta volna rá a liftajtót stb. Szóval Mancikának minden lakóval meggyűlt már a baja.

Én nem utálom. Itt lakik mellettünk, csoszog a gangon, rugdossa a macskákat, átkozódik növénylocsolás közben. Vannak kedves elmebetegek, ő nem kedves. De egy szuverén egyéniség, aki élemedett kora ellenére minden körülmények között ragaszkodik az igazához.

Hogy rokon lelkek vagyunk, hamar kiderült. Pár hete laktunk a házban, amikor elkezdett doktor úrnak szólítani. Mondtam neki, Mancika, nem vagyok doktor, se úr. Apám a doktor úr, de ő nem lakik itt, ő vidéken él. Azt mondta, nem kéne petrezselymet szárítani az ablakpárkányon, doktor úr. Ekkor szerettem meg. Az ember ragaszkodjék a kényszerképzeteihez és rögeszméihez, úgysincs más szilárd kapaszkodó az életben. Nem fogok, Mancika, mondtam, beszüntetem a petrezselymezést egyszer s mindenkorra.

Elhatároztam, hogy nem fogok vele ellenkezni soha többé. Doktor úr leszek, és nem szárítok petrezselymet az ablakpárkányon.

Később kisebb szívességekre kért meg. Tegyem el láb alól a postást (lopja a leveleit), szerezzem vissza neki a régi pincerészét attól az alkoholista Takácsnétól (összeszövetkezett a közös képviselővel és együtt kisemmizték), tiltsam ki a szőke nőt (ez a feleségem) a gangról (délutáni sziesztájából folyton „tűsarkúropogásra” kell riadnia). Én mindent készséggel megígértem neki, mert a jó szó ingyen van. Ő pedig a szívébe fogadott – annak ellenére hogy nem öltem meg a postást, nem szereztem vissza a pincerészét és a feleségem azóta is a gangon keresztül közelíti meg lakásunkat. Mancika egy ízben azt mondta: „derék ember maga, doktor úr”. „Kemény asszony maga, Mancika”, viszonoztam a bókot. De ő kijavított, kisasszony.

Mancika tehát vénlány, gondoltam. Nem csoda, hogy ezzel a görbíthetetlen gerinccel, megalkuvást nem ismerő jellemmel egyedül maradt. De hát végül mindenki egyedül marad, minden társas kapcsolat csak illúzió, az ember egyedül van, s a társas magány néha még sokkal kínzóbb a tudatos, bátor, önazonos, igazi magánynál.

Tettamanti Béla rajza

Vasárnap délután egyedül voltam otthon, mikor becsöngetett. Künn pergett a hó, közelített karácsony ünnepe. Menjek át, mondta Mancika. Nem kérte: mondta.

Közöltem vele, hogy éppen egy nagyon mély írásban merültem el. Nem hazudtam, Camus-t olvastam, A pestist. Egy Spiró-mondat járt a fejemben olvasás közben: „Rémes, ha egy orvos filozofál, annál csak az rosszabb, ha egy író.”

A paragráfusok megvárják, doktor úr, de megjöttek a törpék – mondta szigorúan.

Hoppá. Szóval engem nem orvosdoktornak gondol Mancika – eddig valamiért ezt hittem, apám is orvos, biztosan az látszik rajtam –, hanem jogásznak. Ez világos most már. De milyen törpék? Nem mondhatok ellent, gondoltam, megfogadtam. Felvettem hát egy zakót, és követtem Mancikát a lakásába.

Először voltam hatalmas birodalmában. Legalább százötven négyzetméter, öt szoba, két erkély. Rendetlenség, káosz, por mindenütt. Könyvek eldobálva: asztalon, széken, ágyon, szőnyegen. Festmények a falon, fekete zongora, régi bútorok. Felvettem egy kopott könyvet a zongoraszékről: A párisi kommün.

Tényleg megették az állatokat az állatkertből? – kérdeztem mosolyogva. Meg hát – válaszolta Mancika mély undorral –, de most ne ezzel foglalkozzon, dottore, a törpék meg fognak sértődni, ha sokáig egyedül hagyom őket.

Ja, persze, a törpék – mondtam –, már majdnem el is felejtettem őket.

Bementünk a belső udvarra néző, leghátsó szobába. Szóval ő itt Matild, ő pedig ott a sarokban Helga, és a fiú, aki a kinéz ablakon: Rezső. Nagyon büszkén mutatta Mancika a törpéit. Még nem is láttam ilyennek, valósággal ragyogott, és fátyolos lett a tekintete.

Kis ideig haboztam, majd kicsit meghajoltam, és annyit mondtam: hölgyeim, uram, részemről a szerencse, hogy megismerhettem önöket. Az új szomszéd vagyok, családommal pár éve költöztünk a házba. Remélem, kapcsolatunk hosszú és gyümölcsöző lesz.

Mancika elkerekedett szemmel nézett: Doktor, maga látja a törpéimet? Már hogy a búbánatos világba ne látnám őket? – kérdeztem kissé felháborodva. Még senki nem látta őket – mondta csodálkozva Mancika. – Ugye nem tréfál, doktor?

Ha törpékről van szó, én nem ismerek tréfát – mondtam, és rágyújtottam, mert megfigyeltem, hogy dohányzás közben könnyebben és jobban hazudok.

Leültünk a gyöngyházberakásos körasztal mellé, teát hozott ezüsttálcán, nem felejtette el a rumot sem.

Enyhe bűz járta át a lakást, szellőztetés itt évtizedek óta nem volt, gondoltam. Szemben a falról egy ősz bajuszú katona nézett rám meleg szigorral, talán Mancika apja vagy nagyapja lehetett. Mellette egy másik festmény, egy szikrázóan gyönyörű, hollófekete lány, talán Mancika vagy az anyukája.

Ugye abban mélyedt el, doktor úr, hogy bitófára juttassa-e őket, vagy sem? – kérdezte a tea mögül. Nyilvánvalóan bírói vagy ügyészi munkám nehéz döntéseire gondolt, s én csak sokat sejtetően bólogattam. Istennél a kegyelem, doktor úr, én csak annyit mondok, a szánalom rossz tanácsadó!

Az rossz – vágtam rá.

Aztán közelebb hajolt, bal karomra helyezte kezét (miközben kézfejére pillantottam, az agyamon végigfutott egy szó, mit addig nem ismertem: „ráncfőzelék”), és halkan súgva kérdezte: Nem túl kicsik? – és fejével a törpék felé biccentett.

Meglepődtem kérdésén, de azután eszembe jutott a szellemes válasz, igaz, nem a sajátom: Mancika, drága, nyugodjon meg, kérem, és higgye el nekem, hogy törpéből csakis a kicsi jó.

Röviden felkacagott, és ebben a három másodperces kacajban benne volt egy eltűnt társadalmi osztály.

Maga derék fiú. Ha majd meghalok, a törpéimet magára testálom – mondta, majd hozzájuk fordult: – Matild, Helga, Rezső, jól nézzétek meg a doktor urat. Ő leendő gazdátok.

A piros szoknyás szőke és a kockás harisnyás barna lány pukedliztek, a fiú udvariasan megemelte cilinderét. Tényleg nagyon kicsik – gondoltam. Még törpének is aprók.