Csepelező
Kamarakiállításhoz kamarakritika illik. Úgyhogy nézzék el nekem, hogy ezúttal nem mutatom be önöknek Kovalovszky Dániel eddigi pályáját, nem sorolom fel eredményeit és díjait, nem bizonygatom, hogy fiatal kora ellenére jó ideje a hazai fotózás élvonalába tartozik – ezeket önök úgyis jól tudják.
Nem beszélek hosszan arról a folyamatról sem, amelynek eredményeként Kovalovszky Dániel végül a mai Csepelben találta meg művészete egyik lehetséges tárgyát (csak annyit mondanék, mintegy mellékesen, hogy itt is, mint a jelentős műalkotások többségénél, fontos szerepe volt a véletlennek), és végképp nem beszélnék a képek technikai részleteiről – arról tudniillik, hogy a történetek elbeszéléséhez a művész egy valódi retrogépet használt, olyat, amely már negyedszázada is régiesnek számított – e ténynek magam úgyis csak lélektani következményeit volnék képes végigkövetni.
Most, hogy ilyen szépen áttekintettem, miről nem fogok beszélni ezúttal, ideje lenne talán azt is elárulnom, miről fogok.
Az időről.
Korábban is megfigyeltem már (idős színészportréi kapcsán például), milyen bölcsességgel, szeretettel, megértéssel tudja kezelni a múló időt Kovalovszky Dániel – pontosan észreveszi e jelenség minden fájdalmát, groteszkségét, sőt tragikumát, de nincs benne semmi szigorúság, semmi ítélet.
Azt gondolom, ez különös égi adomány, és abban az életkorban, amiben ő van, igazán ritka: ilyenkor az ember még nem számol, inkább leszámol az elmúlással – és mindazok, akik ebben a vétségben marasztaltatnak el, nem kapnak kegyelmet. A dokumentarista fotó meg a portréfényképezés különösen alkalmas e szigorú ítélet megfogalmazására.
Kovalovszky Dániel tehát barátilag tudja kezelni a múló időt. De itt másról, másról is van szó. Csepelen ugyanis látszólag megállt az idő. Egy büszke ipari város (jó, legyen városrész, ezen semmi sem múlik) lába alól a történelem hirtelen és kegyetlenül kirántotta a szőnyeget. A vörös szőnyeget, ha szabad ennyi iróniával élnem. Addig is nehezen és küzdelmesen éltek az itteniek, a hatvanas évek szűkös díszletei között, de bizonyos, szubjektíve érthető büszkeséggel. Ez a büszkeség lett semmivé egy pillanat alatt, s aki csak tehette, menekült, amerre látott. A martinászokból ügynökök lettek, vagy kisvállalkozók.
Csak a vesztesek maradtak, akiknek nem volt hová menekülniük. Nekivetették a hátukat a múltjuknak, és összeszorított fogakkal várják, hátha történik valami. És mintha az egész város ezt tenné pillanatnyilag.
Ezt a pillanatnyilagot dokumentálja különös állóképeivel Kovalovszky Dániel Mai Manó-beli kiállításán. A világot, amely fölött úgy múlt el az idő, hogy közben látszólag meg is állott.
A május elsejei sakkverseny résztvevői éppen úgy öltözködnek, ahogyan harminc éve tették, és ugyanaz a büfé a strandon, mint egykor volt. Meg az ötágú csillag a vasmű kerítésén, a Rakéta utca táblája és a ponyva a letakart Moszkvicson. De persze ez a világ nem Csipkerózsika-álmot alszik, a folyamat nem visszafordítható. Minden rozsdásodik, pusztul, öregszik, vész, minden eltűnik szép lassan.
Vagyis két idősíkkal dolgozik itt a művész, mint a posztmodern regényírók: a legfőbb élmény pedig az elmúlás, az elveszettség érzése. A pusztulásra ítélt alkatrészek, a kopott falfelületek, a kinagyított részletek mind-mind ezt mutatják meg különös élességgel – az időt, amely elporlad a kezeink között.
Ehhez nem elég bölcsesség, tudás, technika.
Ehhez tehetség kell.
