Csendes katasztrófák

– Az Anna világa engem egy másik híres skandináv mesekönyvre emlékeztet, a Nils Holgerssonra, amelynek egyik célja éppen a természet és az állatok tiszteletére nevelni.

– Kétségtelen, hogy könyvem is egyfajta tündérmese, amely a klímaváltozásra hívja fel a figyelmet. De nem saját szemszögemből mutatok be egy lehetséges jövőt, hanem ahogyan azt egy mai fiatal lány elképzeli.

– A könyv „kulcsdátuma” 2012. december 12., Anna születésnapja. Ez a dátum csaknem egybeesik a „maja apokalipszissal”, a világvége megjövendölt napjával. Tudatosan választotta ezt a napot?

– Véletlen egybeesés volt.

– A végítélet-elméleteknek azonban nagy a keletjük.

– A kereszténység kétezer éves hagyományában ott a végítélet: az Újtestamentum utolsó könyve éppen az Apokalipszis, a Jelenések Könyve. A világvége-fenyegetés modern korunkban nem csupán spirituális jellegű, hanem olyan konkrétumokban is megnyilvánul, mint a háborúk vagy a környezetpusztítás. Ezért is vigyáznunk kell, ne fessük túlságosan feketére a jövőnket, mert e gondolatok beteljesülnek. Másfelől azért reményteljes dolgok is történnek szerte a világban. Csakhogy a pesszimizmus kényelmesebb: beletörődni a megváltoztathatatlanba, és bevárni azt. A derűlátó előrejelzések beteljesüléséért viszont keményen meg kell dolgozni. De hát a remény mindig küzdelemmel jár. Anna is optimista, tudja, mit kell tennie a földi élet megmentéséért, s e célnak nyeri meg szerelmét is.

– Anna látja magát hetven évvel később, és dédunokáját is, aki beteljesíti reményeit. Hogyan lehet megértetni a fiatalokkal ezt a felelősséget?

– Szerintem a mai tizenévesek a náluk idősebb generációknál nyitottabbak ezekre a problémákra. Gyakran érzik úgy, hogy sok mindent elraboltak tőlük az előttük járó kapzsi nemzedékek, és tisztában vannak vele: nem csak a jegesmedve vagy más állatok kipusztulásáról van szó. Anna és barátja a miénkénél jobb civilizációra vágyik. De mi sem ülhetünk ölbe tett kézzel. Azt tanítja az evangélium: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.” Nos, az utánunk következő generációk is felebarátaink, azt kell tennünk, amit magunknak is kívánnánk. Hozzá kell szoknunk a kölcsönös felelősség gondolatához és gyakorlatához, nem lehet mindent a politikusoktól várni. Persze tőlük is sokkal több őszinteség kellene. Amikor a 2. világháború idején a nácik megindultak Nagy-Britannia ellen, Winston Churchill miniszterelnök így szólt az országhoz: „Nem ígérhetek mást, csak vért, verejtéket és könnyeket.” Szeretnék látni ma egy vezető politikust, aki így ki mer állni és a választók szemébe mondani a nyers igazságot.

– Könyvében a jövőbeli lány szerelme egy arab fiú. Van-e ennek különleges jelentősége?

– Nyilvánvalóan igen. Naponta hallunk a Szíriából és más közel-keleti országból menekülőkről. A lány fantáziájában megjelenő fiú olyan térségből érkezik, ahol már most is óriási a hőség, és vélhetően már elviselhetetlen lesz az élet ott hetven év múlva. A szárazság, a hőség önmagában is „háborús övezet”. Talán ezért is lett a választott pár az arab fiú. Norvégiában már most is elég sok arab él, akiket nyugodtan tekinthetünk „klímamenekülteknek”, hiszen a Közel-Keleten még a vízért is súlyos harcok folynak. A világméretű migrációnak egyik fontos oka éppen a klímaváltozás, csak ez a közbeszédben valahogy elsikkad.

– Viszont már-már „összeesküvés-elméletként” sokat beszélnek arról, hogy a megújuló energiák azért nem tudnak egyelőre szélesebb körben elterjedni, mert bizonyos lobbik titokban tartják a legjobb megoldásokat.

– Nem tudom, mi az igazság ebből, de az biztos, hogy az amerikai olaj- és szénlobbi komoly „szakembereket” és jogászokat alkalmaz, hogy bizonyítsák: az olaj- és a szénkitermelés nem oka a globális felmelegedésnek.

– Közben a téma már az amerikai elnökválasztási kampányban is fontos szerepet kapott.

– Igen, a demokrata párti jelöltek a klímaváltozás veszélyeire hívják fel a figyelmet, a republikánusok viszont próbálják tagadni. Érhető, hiszen az ő kampányaikat a legnagyobb olaj- és széntársaságok finanszírozzák. Utóbbiak tisztában vannak azzal, hogy iparáguk a fennmaradásért küzd, és ezért bármire képesek. Ám az idők változnak, a megújuló energia árai folyamatosan zuhannak, és ebben az árversenyben a fosszilis energiák egy idő után már nem lesznek versenyképesek.

– Norvégia is a világ egyik legnagyobb olajtermelője. Miként viszonyul az ország a fenntartható fejlődéshez?

– Szigorú törvényeink vannak, és a zöldmozgalom elérte, hogy csökkentsük az olajkitermelést a káros kibocsátás miatt. Ugyanakkor Norvégiának különleges a felelőssége, mint gazdag országnak: az olajból befolyó milliárdokból másokat segítünk a fejlődésben, elsősorban Afrikában és Dél-Amerikában.

– Az elmúlt években volt néhány szörnyű környezeti katasztrófa, a Mexikói-öböltől Fukusimáig. Mi kell még ahhoz, hogy az emberiség felébredjen?

– Az ilyen látványos tragédiák mellett ott vannak a lassú, „csendes” katasztrófák, amelyek negatív hatásait máris globálisan érezzük. Ilyen az évek óta tartó szárazság Afrikában. De az elmúlt időszakban tapasztalhattunk súlyos aszályokat Európában is, például Spanyolországban, és úgy tudom, Magyarországot sem kerülte el a hónapokig tartó szárazság. Vagy: normális az, hogy Párizsban 40 fok van? Az Egyesült Államokban szinte minden évben hőségrekordok dőlnek meg. De vegyük az én hazámat, Norvégiát, ahol az emberek imádnak síelni. Volt már olyan telünk, hogy egyáltalán nem esett hó. Tehát épp elég negatív jelzésünk van már arra, hogy cselekedjünk. Már az is sokatmondó: Ferenc pápa egész enciklikát szentelt a környezetvédelemnek, és pont ezért mondták ki a világ vezetői a tavaly decemberi párizsi klímacsúcson, hogy a globális felmelegedés ma a legnagyobb kihívás az emberiség számára. Én író vagyok, nem politikusként közelítem meg a kérdést, hanem az irodalom és a filozófia révén.