Csak ne legyen zöld antilop a havi géniuszból

Úgy gondolom, ez a Reményi Zoltán – hősünk – szőke lehet, elhagyhatta a 175 centit, de talán nem haladta meg az 180-at, kék/zöld/szürke szemű (változik!), odafigyelve öltözik, halkan beszél, és igencsak iróniára van hangolva a világ dolgait illetően. Noha a legapróbbakban is tudja komolyra fordítani a szót: egy pecsenyekacsa és egy kacsapecsenye közötti különbség képes hosszan foglalkoztatni, s még a méltóságteljes kimúlás és gasztronómiai feldolgozás részletei is érdeklik.

R. Z. nagykorú könyvünk elején tehát belép a Havi Géniusz című folyóirat szerkesztőségébe, még aznap megtudja a közérdekűeket, például, hogy ki a tégla, megismeri munkatársait. A későbbiekben feltámaszt egy régi szerelmet, eltemeti legjobb barátját; a fellazítás hajnalán megpróbál átmenni maszekba, de nem igazán sikerül neki. A bélyeggyűjtő lap engedélyével startoló kulturális szemle, a Zöld Antilop megjelenését nem kísérte viharos taps. (Lehet mondani, hogy Reményi saját halottjának tekintette, ha már saját élőjének nem állt módjában), de a csalódások után mégiscsak eljön a nagy pillanat. Látom magam előtt. 1989. június 16-át írtunk, pénteket. A helyszín: a Hősök tere. Tele gyászolókkal. Negyedmillióan forrnak egységbe. (Ma már tudjuk: átmenetileg.) Egymás mellett állnak ott, e futó, tehát egyáltalán nem fausti pillanatban a szeretők és az ellenségek, s kérésre mindenki megfogja a másik kezét. Egy pillanatra. Egyetlenre. De ez a pillanat ott nagyon szép lehetett. Reményi is úgy gondolja – utólag –, ha akkor megkérdezték volna, boldog-e, azt felelte volna: az. (Hiszen tudjuk: a remény hal meg utoljára. És reméljük: a Reményi-félék.)

Sokszor persze úgy vagyunk boldogok, hogy észre sem veszszük. A boldogtalanság – az, persze, mindig kiabál. Utólag visszanézve látunk meg olyat, amit akkor nem, pedig kellett volna. Mielőtt havi géniuszból mindannyian csalódott zöld antiloppá válunk. Mind.

(Jolsvai András: Ma még csak szerda. Ab Ovo Kiadó.)