Csak a bulvár

Ön „hivatalosan” költő, műfordító, szerkesztő, esztéta. Mégis újságírói elismerést kapott.

A publicisztika újságműfaj ugyan, de nem feltétlenül újságírói műfaj. A magyar irodalomban se szeri, se száma azoknak az íróknak, akik rendszeresen írtak újságoknak – Mikszáth, Ady, Móricz Zsigmond, Kosztolányi, Bálint György neve jut eszembe, vagy kortársaim közül Esterházy Péteré –, de ettől még egyikük sem lett újságíró. Az irodalmi publicisztika szabadságfoka nagyobb, mint az újságírásé. Ez sok mindenben kifejeződik: nyelvi-stilisztikai megformáltságában, szépirodalmi igényességében, a gondolkodásmód távlatosságában. Persze az irodalmi publicisztika is a nyomtatott sajtó, vagyis a múlt műfaja, ami hanyatlóban, sőt, kihalóban van. Ebből a szempontból utóvédharcosnak tekintem magam. De ma már szinte minden újságíró az, pusztán azzal, hogy a szamárbőr gyorsaságával zsugorodó nyomtatott sajtó műfajaiban dolgozik. Szóval attól, hogy hallatom a hangomat a szabad véleménynyilvánítás fórumain, még nem vagyok újságíró.

Azokon a fórumokon – önt idézem – a középosztályok harca, azaz hideg polgárháború zajlik. Igaz ez a médiára is?

A hideg polgárháború, amelyről most fejeztem be egy terjedelmes könyvet, nemcsak közéleti fórumokon, hanem a társadalmi élet minden szintjén – önkormányzatokban, munkahelyeken, családokban, sőt, még a villamoson és az üzletekben is – zajlik. Hogyne zajlana akkor a médiában, amely a nevezetes „farok” szerepkörében csóválja a politika kutyáját, már ha nem „növesztett” saját „médiafarkat” magának. Bármilyen esemény csak akkor történik meg, bármi és bárki csak akkor és addig létezik, amikor a média „képbe emeli”, és ameddig képben tartja. Nem addig létezik, ameddig beszélnek, írnak róla, hanem amíg mutatják. Sőt, eleve csak azt tekintik létezőnek, ami képbe kerül. Mediatizált tömegdemokráciában, élménytársadalomban élünk, a látványosság államának nézői vagyunk. Bulvárosodik a politika, ezért szívja fel olyan könnyedén a tömegkultúra, ezért működtetnek internetes televíziót, vezetnek blogot a pártvezérek, ezért kerül képbe privát életük.

Az újságírás és a nyelve is bulvárosodik, giccsesedik?

De még mennyire! Lépést kell tartania a közéleti giccsel, azaz a hazugsággal. A populizmus – politikai giccs. De ez a giccs politikai nyomorba is dönthet, és gyakran katasztrófába torkollik.

A médiát ön egy új egyháznak nevezte, ahová a politikus azért siet, hogy részesüljön az elektronikus kép szent olajából, és maga is sztár legyen. Nem túlzás ez?

Természetesen túlzás, de ironikus, és nem szórakoztató. Mert manapság fantasztikus és ironikus túlzásokra, képzelőerőnk teljes megfeszítésére van szükségünk ahhoz, hogy átszakítsuk a képek szórakoztató látszatvilágának felszínét, hogy legalább ebben a formában megjelenhessen a „képtelen” igazság, elképzelhetővé váljon a katasztrofális helyzet, amelyben legalább egy évszázada toporog a modern civilizáció emberisége.

A sajtószabadság csupán illúzió ebben a megváltozott helyzetben?

Aki sajtószabadságon a mutogatás szabadságát, a képcsinálás és képrombolás szabadságát érti, annak nyilván nem illúzió. A kép elhatalmasodását, már-már diktatúráját a szó fölött a szakirodalomban egyesek „picturial turn”-nek, vagyis „képi fordulatnak” nevezik. A „vég kezdetének” azt a pillanatot tekintik, amikor a Le Monde, a világ egyik utolsó szó- és értékközpontú napilapja is megadta magát, „lefeküdt” a képeknek, és színes fotókkal töltötte meg oldalait. A magyar társadalom a szólásszabadságot, ahogyan a polgári világ többi szabadságvívmányát – a parlamentáris demokráciát, a jogállamot, a szuverenitást – túl későn szerezte vagy inkább kapta meg. A nyomtatott szó erkölcsi és politikai súlya ma a nullához közelít, az állami szuverenitás alig ér valamit a gazdaságival szemben, a parlamentáris demokráciát pedig kezdi felfalni a „telekrácia”, a képcsinálók rémuralma.

Csorbult ezzel a rendszerváltás?

Inkább úgy fogalmaznék: elmaradt a rendszerváltás konszolidálása. Annak idején az Ellenzéki Kerekasztal körül ott ült az összes cselekvésre kész politikai erő. Aztán amikor kiderült, hogy az átmenet nemcsak a diktatúrából a demokráciába, hanem az osztogató-fosztogató államszocializmusból a globálkapitalizmusba való átmenetet is jelenti, a konszenzus átcsapott hideg polgárháborúba. Ilyen körülmények között az új rendszert nem lehetett konszolidálni a politikai váltógazdaságon alapuló konszenzusos demokrácia kereteiben. De nem lehetett konszolidálni a konszenzust félresöprő, illiberális – vagyis szabadságszűkítő – demokrácia, az irányított demokrácia kereteiben sem. Egyik politikai oldal sem volt elég erős ahhoz, hogy a másikra rákényszerítse a maga megoldását. Arra azonban képes volt, hogy a másikat megakadályozza a konszolidálásban. Ebben a küzdelemben őrlődött föl húsz év alatt az ország.

A politika „tévésedésével” összefügg egyre populistább nyelvhasználata?

Természetesen. A populizmus bulvárosítja a politikát. A baloldali vagy szociális populizmus kérdése így hangzik: ki a bűnös mindazért, ami a szegényekkel, elesettekkel történik? Azt válaszolja rá, hogy a gazdasági elit, az önző gazdagok, a népet kiszipolyozó tőkések, bankárok, és így tovább. A jobboldali vagy nemzeti populizmus azt kérdezi: ki a bűnös mindazért, ami a nemzettel, a magyar emberekkel történt? És így válaszol: a nemzet testén élősködő idegen elit, a származási vagy lelki idegenek. Amúgy e kétféle populizmus jól megfér egyetlen párt retorikájában és programjában is.

Orbán Viktorról és az ő jobboldali populizmusáról beszél?

Nehéz erre egyenes igennel vagy nemmel válaszolni, mert a „populizmus” mint vád, címke, stigma mára a populista beszédmód egyik legsajátabb fordulata lett Magyarországon. A populista baglyok előszeretettel vádolják a populista verebeket azzal, hogy nagy a fejük, vagyis ők a legsötétebb populisták. Ezért még a látszatát is szeretném elkerülni ennek a lejárató címkézésnek. Kétségtelen, hogy Orbán Viktor virtuóza ennek a beszédmódnak. De az is vitathatatlan, hogy retorikai ide-oda táncolása a nemzeti és a szociális populizmus között funkcionális jellegű. Arra szolgál, hogy jobbról és balról, középről és szélről egyaránt begyűjtse a szavazatok maximumát, és megvalósítsa, amit 1998-ban elkezdett: a szabadságszűkítő, kemény demokráciát. Soha nem kínálkozott erre jobb alkalom, mint most, hogy a gazdasági világválság és a baloldal történelmi csődje együttesen nyeli el a liberális demokráciát és a neoliberális gazdaságpolitikát.

Egyik írásának végén arra kéri a politikusokat, hogy mindennapi imájukba szőjék bele: „És ne vigy minket a populizmus kísértésébe!” Miközben például Rogán Antal bevállalta a bulvárszereplést, és ma népszerűbb, mint valaha.

A politikai imidzs privatizálása önmagában még nem populizmus, inkább bulvárosodás. Rogán az eredeti politikai tőkefelhalmozás időszakában van. Népszerűségre törekszik, amit így lehet a legkönnyebben elérni. Nem kizárt, hogy a közeljövőben egyszer csak ringbe száll a főpolgármesteri címért, hosszabb távon pedig pártja élén is megjelenhet. Rogán magánéletének mediatizálása föl sem vetődhetett egykori szóvivői szerepkörében. Politikai öngyilkossággal ért volna föl, hiszen saját politikai ambíciókról árulkodott volna. Márpedig magánélete minden vezérelvű pártban csak a vezérnek lehet. A privát szféra mediatizációjának mértéke csalhatatlanul mutatja, hogy egy politikus mennyire önálló tényező a pártjában, mekkorák az ambíciói, beleértve akár a vezérrel való rivalizálást is.

És a szintén fideszes Kósa Lajos? Ő még a Playboyban is pózolt.

Igen, az ő – mondjuk így – bulvárszereplései is világosan jelzik önállóságának mértékét, politikai ambícióit. Kétségkívül bizarr, hogy manapság egy politikus párton belüli súlyáról, erejéről többet tudhatunk meg privát élete mediatizáltsági fokából, mint politikai állásfoglalásaiból.