Csábító számok
Nem tudom, önök hogy vannak vele, én bizony megszámolok mindent, ami a kezem ügyébe vagy a szemem elé kerül. Ösztönösen, játékosan, észrevétlenül. Valahogy biztonságot ad ez nekem.
Tudom, hány lépcsőfok vezet a harmadik emeleti lakásomig, hány festmény van kitéve egy-egy kiállításon, hányan ülnek egy étteremben ottlétemkor, hány gólt rúgtak a hét végén a spanyol bajnokságban, és így tovább a végtelenségig.
Egy időben aggódtam kicsit, nem valami betegség különös jele-e ez, de aztán kedves Heltai Jenőm egyik életrajzi szösszenetében elolvastam, hogy ő is éppen így járt el, s ez megnyugtatott. (Persze, persze, tudom jól, hogy mert az Einstein megbukott fizikából, ebből még nem következik, hogy mindenki más, aki bukik szintén, maga is egy Einstein lenne.) Akárhogy is, baráti viszonyban vagyok a számokkal, osztok-szorzok, szöszölök velük.
Ezért is örültem Christoph Drösser remek könyvének, a Csábító számoknak – és örömöm csak nőtt a könyv olvastán. Drösser ugyanis egy elegáns novelláskötetbe rejti a matematika hétköznapi hatásait.
Történeteket beszél el – kalandos történeteket méghozzá – arról, milyen harcok folynak egy vállalaton belül, meg arról, hányadikra találhatjuk meg az igazit, milyen esélyünk van arra, hogy megtaláljuk az igazi bűnöst egy nyomozás során, és milyen, hogy megtaláljuk az igazit életünk során.
És még sorolhatnám. (Megszámoltam – tizenhét fejezet meg egy függelék, bennük több mint két tucat történet.) Nem mondom, hogy minden képletet, minden levezetést kristálytisztán értettem, de mondom, hogy nem – ám ez a könyv élvezetét cseppet sem zavarta. A számok, derült ki itt is, belepik mindennapjainkat, és elkísérnek bennünket jóban-rosszban.
