Burján Zsigmond: Csak még egyszer előre, ez egy filmballada

Az alkotás a Királyok városa háziezredének történetét dolgozza fel, a Rác utcától egészen a Doberdó-fennsíkig. A Palotavárosból indultak útnak ugyanis a "fehérvári huszárok". A Magyar Királyi 17-es honvéd gyalogezred hősies küzdelmét, kitartását mutatja be. Mi volt az a pillanat, amikor megfogalmazódott Önben, hogy a témában kell filmet forgatnia és miért?

Ez egy régi történet. Egészen kisgyerek voltam, az anyai nagyapám nagyon sokszor elvitt Székesfehérváron az oroszlános szoborhoz. Megjegyzem, ez az első Magyarországon felállított első világháborús emlékmű, éppen a 17-esek állították föl. Mindig azt mondta, nagyon büszke arra, hogy velük együtt harcolhatott. Ő a Magyari Királyi budapesti 1-es honvéd gyalogezrednél szolgált. Ők a 17-esekkel, a debreceni 3-as és a nagyváradi 4-es gyalogezredekkel együtt a 20. gyalogos hadosztályhoz tartoztak. Készitettem Fehérvárról egy három részes sorozatot Siklósi Gyula régésznek köszönhetően, aki sajnos már nincsen közöttünk. Mindent neki köszönhetek. Ő élesztette fel bennem a tüzet. Eljutottunk a sorozat harmadik részéig, ahol kiderült számomra, hogy a szakértők szerint a 17-esek voltak Székesfehérvár háziezrede. Mindannyian fehérvári és környékbeli fiatalok voltak.

A filmezés gondolata tehát már egészen korán megfogalmazódott Önben?

Az nem. Grafikus szerettem volna lenni, de nem voltam túlságosan tehetséges. Fényképezőgépet először középiskolás koromban fogtam a kezemben.

Történelem rajongó? Hogyan készült, mint a film forgatókönyvírója, rendezője, operatőre erre a nagy munkára? Milyen kutatás előzte meg azt?

A Csak meg egyszer előre film-et amikor elkezdtem írni, felvettem a kapcsolatot a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány szakembereivel. Ők indítottak el egy úton, segítettek, hogy miket olvassak el, nagyon sok anyaguk van. Kimentünk közösen az Isonzó folyóhoz, a Doberdói-fennsíkra. Magamba kellett szívni azt a levegőt, el kellett gondolkodnom. Sok könyvet elolvastam. Többet között azt a könyvet is, ami a 17-esekről szól. 1915 májusában nevezték ki Sipos Gyulát parancsnokká, aki létrehozta azt a legendás ezredet, akire mindenki felnézett. Rá kellett jönnöm, hogy a túl sok információ sem jó, ezért inkább nekiálltam írni. Megpróbáltam beleélni magam azoknak az embereknek a lelkébe, helyzetébe, akik ott voltak a háborúban. A katonáéba, aki elbúcsúzik a feleségétől és a többiekébe, a barátokéba is.

Az alkotás sok ember csapatmunkájának eredménye. Meséljen picit a forgatásról, utómunkáról! Hogyan élték meg?

Elindultunk egy olyan úton, ahol senki nem járt közülünk korábban, de nem tévedtünk el. Nagyon fontos volt, hogy úgy sikerült kiválasztani a színészeket egytől-egyig, hogy a legcsodálatosabb átalakulásokon mentek keresztül. Bele tudták élni magukat az egyszerű bakának a helyzetébe, Tüzkő Sándor a fiatal Sipos Gyula parancsnoknak a karakterébe vagy például Matus György az idős, már visszaemlékező Sipos Gyulának a szerepébe. Teljesen sikerült neki átvenni a parancsnok múltját, gondolatait.

Ami a legnehezebb volt – fizikailag is – azok az úgynevezett háborús jelenetek voltak. Meg kell említenem Jásdi Balázs hagyományörző szerepét. Ő volt az, aki katonailag összeszedte az egész történetet. Ő irányította a több hagyományörző csapatot, kommandírozta őket. Kis költségvetésű film volt, például a kézitusákat is a felvétel előtt másfél órával gyakorolták be a szereplők, Szabó Viktor hagyományörző segítségével. Fantasztikus, hogy milyen jól sikerültek, hajtott minket az idő. A háborús jelenetek nehézsége volt még a pirotechnika használata, ez sokszor a forgatókönyvben megálmodott jeleneteket más színbe helyezte. Megfelelő távolságra kellett menni a színészeknek, az operatőröknek azoktól az eszközöktől, amiket használtak. Viza Attila csinálta a pirotechnikát.

Az utómunka több mint másfél hónapig tartott. Minden nap dolgoztunk, hogy elkészüljön a film a bemutatóra. Ternák Ferenc vágta. A díszbemutató után sokat korrigáltunk még rajta.

Mit mondanak a kollégák Önről, milyen rendező?

Sikerült velük elhitetni azt, hogy nagyon fontos dolog, amit csinálnak. A rendező valahol egy vezető is, nem voltam korábban, de most azzá kellett válnom. Az volt a célom, hogy a vezetői attitűdöt így alakítsam ki, Antoine de Saint-Exupéry mondta a következőket: „ha hajót akarsz építeni, ne hívj össze embereket, hogy tervezzenek, szervezzék meg a munkát, hozzanak szerszámokat, vágjanak fát, hanem keltsd fel bennük a vágyat a nagy, végtelen tenger iránt!”

Ennek ellenére, főleg az elején, amikor elmondtam, hogy hogyan nézzen ki egy jelenet, mindig megkérdeztem, hogy érthető vagyok-e. Matus György – Isten nyugosztalja szegényt – mondta mindig: „ne kérdezz vissza, felesleges, érthető, amit mondasz és jól mondod!”

A filmnek sok üzenete van, többet között az is, hogy a legnehezebb időkben is embernek kell maradni. Egy feliraton látszik kőbe vésve San Michele-hegyen a következő, lefordítva magyarra: „ezeken az ormokon olaszok és magyarok hősiesen harcolva testvérekké lettek a halálban”. Továbbá a film egyik kincse például az olasz és a magyar katonák egymásnak éneklése, de a bajtársiasságról is rengeteg jelenet tanúskodik. Sikerül eljuttatni az üzenetét a fiataloknak és hogyan fogadják?

Az a tapasztalatom, hogy a fiatalok tökéletesen megértik a filmet. Nem sok alkalmam volt közönségtalálkozókra, de emlékezetes számomra egy pécsi vetítés. Katonák szervezték, 180 fiatal jelent meg. A két órás film után állva tapsoltak. Nem kérte tőlük senki.

Miből gondolta, hogy a kiválasztott szereplők a megfelelő választások lesznek? A parancsnok karakterét véleményem szerint különösen fontos megmutatni manapság.

Igen, mert a mai életünkből hiányzik a bizalom. Sipos Gyula leírta ezt az egész történetet, csak elveszett. A ’38-ban megjelenő könyvnek csak az előszavát írta, és szerkesztette. Azt lehetett róla tudni, és érezni a katonák leírásaiból, hogy egy nagyon határozott, kemény katonaember volt, de abszolút megmaradt embernek, amennyire csak lehetett. Így fogalmazott: „ezt az egész történetet nem tudtuk volna végrehajtani, ha nincs meg a bizalom”. Ő bízott a tisztjeiben, ők egymásban, az altisztekben, ők pedig a bakákban és visszafelé mindannyian ugyanígy egymásban, 2200-2400-an voltak. Még ennek ellenére is nagyon sok ember meghalt, a műveletek alatt körülbelül tízezer.

A katonafeleség szerepére egy csodát találtunk. Szigeti Panni játszotta a bevonuló katona feleségét, de nemcsak ő, a férj is egy csoda volt. Csakúgy, mint a katona barátai, akik a film elején ismerik meg egymást. Szabó Miklós a nagyhangú felsővárosi parasztgyereket formálta meg, Balogh Misi pedig a félős városi fiú volt, aki nem született hősnek, de azzá vált. A nagyapám is félt, amikor kiment, de hős lett belőle. Egyszerűen tették a dolgukat. Aki felfogja, hogy mi történik, az fél. József főherceg mondta azt, hogy azoknak az embereknek, akiknek több mint harminc fokban az olasz tűzérség folyamatos támadásában a bajtársaik szétszakadt hullái között kell lenniük, azoknak meg kell bolondulni.

Hol tartanak jelenleg? 2017 elején készült el az alkotás, a végső változat.

Volt egy-két bemutató. Véleményem szerint minél több embernek kellene látni. Iskolákban is szeretnénk bemutatni, az összes fehérvári intézmény megkapta. Írtak róla az Új Szóban és a Magyar Nemzetben, ahol azt mondták rá, ez egy filmballada. Most már én is így tekintek rá. Arról álmodom, hogy sok emberhez eljut. Mutassa be a közszolgálati televízió! Meg kell, hogy tegyék.

Ki Burján Zsigmond, hogyan mutatná be önmagát az országnak? Egy fehérvári filmes, aki egykor a Magyar Televízió munkatársaként például a délszláv háború kellős közepén találta magát, jelenleg a Fehérvár TV operatőre, szabadidejében pedig időnként gondol egyet és készít egy-egy játékfilmet?

Egy örök álmodozó vagyok. Mindig is az voltam. Vannak olyan élethelyzetek, amikor meg tudom valósitani egy-egy fontos álmomat. Sokat gondolkoztam azon, hogy hogyan tudtuk elkészíteni ezt a filmet minimális költségvetésből, meg egyáltalán, hogyan tudtuk elkészíteni, és ez nem beképzeltség. Nem csak az én nagy érdemem, arról lehetett szó, hogy az úristen megengedte ennek az ezrednek, akik odaát vannak, hogy segítsenek nekünk.

Min dolgozik jelenleg, mi a legújabb álma?

Ennek a filmnek a folytatásán, a munkacíme: Szétszakítva. Az életben maradtakról szól, akiknek az élete megy tovább, miközben dúl az őszirózsás forradalom, hamar kialakul a tanácsköztársaság. Érthetetlenség van, amikor hazajönnek a katonák. Nem akarnak egyenruhás katonát látni, Sipos Gyula karrierjének vége. Bajban van a haza, a parancsnok önkéntesen vonul be a Vörös Hadseregbe. Nagyapámat besorozták, kötelező volt mennie, arról nem beszélt soha. Az egyik életben maradt fiút is – még a nagy háborúból – besorozzák vörös katonának, megmutatjuk, mi történik vele.

Aztán jön 1920. június 4. – a trianoni békeszerződés aláírása. Ezért is lett a címe: Szétszakítva. Szétszakítanak emberi testeket. Családokat. Országot. Ezt akarjuk ábrázolni. Ma már tudjuk, mi volt a háttérben, akkor viszont sem a Sipos Gyula, sem a bakák nem értették, mi történik. A pandémia megállított minket, és várjuk a további szponzorokat. Székesfehérvár Megyei Jogú Város a múltban is támogatott minket, és támogat most is, de ez nem elég alap egy játékfilmhez.

Önt mi viszi előre? Ki vagy mi segítette túllendülni a nehézségeken?

Az ezrednek a példamondata: „légy sziklaszilárd, tántoríthatatlan, és soha nem csüggedő, mint egy 17-es!”, és az első film címe: Csak még egyszer előre. Ez 1915. július 18-án hangzott el Sipos Gyula szájából a harcok szünetében, óriási veszteségek után.

Mivel oldja a feszültséget? Biztosan van valami különös hobbija.

Biziklicizgetek. Idén eddig 2260 km van a lábaimban, bízom benne, hogy elérem a háromezret. 3-4000-et szoktam menni évente, idén közbeszólt az időjárás.

Művészcsalád az Önöké.

A nagyobbik lányom, Gabriella a film zenei szakértője, szerkesztője. A kisebbik, Orsolya pedig a film végén énekel, ami csodálatos és hátborzongató. A fiú unokám, Vig Ádám is szerepel a filmben, az a kisfiú lassan már fiatalember. A párom, Anita pedig a jobbkezem.

Milyen volt a város reakciója a filmre? Kitűnik az alkotásból szülőföldjének szeretete.

A város befogadta a filmet, de az előtte lévőeket is, és azóta volt egy dokumentumfilmem is. Dr. Cser-Palkovics András polgármester mindig maximálisan támogatott, soha egyszer nem kérdőjelezte meg, hogy amit csinálok, azt miért úgy csinálom.

Ha már a Királyok városa, nem tudom nem megemlíteni a „Fehéredő múlt” című filmjét, amivel régész barátjának állít emléket, azt mondja: „az utolsó szó jogán”.

Siklósi Gyula több mint harminc évig kutatott, régész és történész volt. Neki kellett, hogy emléket állítsak. Nagyon szomorú korszak volt ez az életemben.

Végül mit üzen a filmmel, hogyan tudná lefordítani a lényegét a mai magyar valóságra vonatkoztatva: csak még egyszer előre?

Meg kell találni az egymásba vetett hitet és bizalmat, anélkül semmi nem megy. Ez nagy hiány bennünk, emberekben.

A filmet ide kattintva tudják megnézni. 

(Kiemelt kép: pillanatkép a Rác utcai jelenetek egyikéről Székesfehérváron, a Csak még egyszer előre c. film forgatásán. Fotó: Pápai Barna)