Bukfencek és pofonok

- És hogy lettél a windsori herceg barátnőjének „magántáncosa”?

– 1935-ben megérkezett a windsori herceg és Mrs. Simson. Eljöttek az Arizonába, és én természetesen „hivatalból” fölkértem táncolni a ladyt. Bemutatkoztam a hercegnek is, aki örült, hogy angolul beszélhet velem, nem volt szükség tolmácsra. Sőt! Egy hónapig aztán én voltam a tolmácsuk, idegenvezetőjük, kalauzoltam őket napközben, este pedig táncoltam Mrs. Simsonnal, főleg angol keringőt. Persze a távolság betartva, akkor még nem tudtam, hogy néhány évvel később még messzebb megyünk az angoloktól... Amikor elutaztak, ezer angol fontot kaptam.

- Mennyi pengőt adtak akkor egy fontért?

– Huszonötöt. Egy angol font huszonöt pengő volt. Ezer font már kisebbfajta vagyonnak számított.

- És mire költötted?

– Elutaztam Egyiptomba egy balett-társulattal. Először Alexandriában léptünk fel, aztán Kairóban, aztán megint kirúgtak.

- Ez nem az az ügy, amikor nagyon megtetszettél a turnéfőnök feleségének?

– Ez az. De nem a főnök rúgott ki, hanem a neje.

- Mi történt?

– Nekem is tetszett az asszony, de volt egy papagájuk, a Silly, aki sajnos szintén belém szeretett.

- A papagáj?

– A papagáj.

- Ha most az akarod velem elhitetni, hogy az asszony féltékeny volt a papagájára...

– Nem, nem. Beszélni tanítottam a papagájt. Illetve Silly már előbb is tudott beszélni. Ettem a levest, fenn ült a függönykarnison, és elkezdte, hogy „jaj, de finom, jaj, de jó”! Ez egy ideig jópofa volt, de aztán meguntam, és megtanítottam másra is.

- Mire?

– Például arra, hogy „a franc egye meg, hogy lehet ilyen szart főzni?”. És akkor a papagáj másnap elkezdte: „A franc egye meg, hogy lehet ilyen szart főzni.” De tudott ennél különbeket is, nem akarom részletezni, elég malac papagáj lett belőle.

- Egyszóval elköszöntél a társulattól, a főnöktől és a feleségtől meg a papagájtól. Mihez kezdtél?

– Egy szamárért és ötven kiló sóért vettem magamnak egy gyönyörű táncosnőt.

- Ezt a történetet ismerem a rólad szóló könyvből. Kairókának hívták a lányt...

– Tizennégy éves volt. Hastáncosnő. Mostanában hallottam az arab barátaimtól, hogy még él és dolgozik. Ha ez igaz, akkor Kairóka most hatvanöt éves. Mit gondolsz, hány drachmát kaphat egy nyugdíjas hastáncosnő? Küldhetnék szegénynek még egy szamarat vagy egy kis sót...

- Térjünk vissza az egyiptomi show-hoz!

– Nem maradtam Egyiptomban. Izrael következett: Haifa, Jaffa, Tel-Aviv. Akkor még – úgy emlékszem – a palesztinok és a zsidók valahogy szerették egymást, az angolokat meg nem szerették; elég rendes kis öldöklés volt, mondhatom. Én nem vettem részt semmiben, csak egyszer fölrobbant alattam a bécsi szelet, és akkor elmenekültem.

- Hova?

– Szudánba.

- Kivel? Egyedül?

– Nem. Egy Hédi nevű osztrák nővel, akit még egyiptomi balett-táncos koromban ismertem meg. Táncosnő volt a drága... És keresztény. Így lettem én „árja párja”.

- Mivel te...

– Mivel nekem benne volt az útlevelemben, hogy Markstein József.

- Ami ugyebár nem egy ősmagyar név...

– És beírták az útlevélbe azt is, hogy izr.

- Gyengébbek kedvéért: izraelita.

– Igen, izraelita. Ezt is beírták. Bizonyára azért, hogy el ne felejtsem.

- Na de, Szudánban én nem hiszem, hogy...

– Amikor ebből gond lett, akkor mi már Bejrútban voltunk, a keleti világ legszebb városában. Fölöttünk egy 3200 méter magas hegy emelkedett, hóval, sípályákkal. Lent strand, és 34 fok árnyékban. A Lidóban dolgoztunk, amikor villámcsapásszerűen jött a rádióhír, hogy Adolf Hitler – csupa szeretetből – bekebelezte Ausztriát. A Hédinek meg osztrák útlevele volt, az alexandriai német követségről kaptunk egy nagyon udvarias felszólítást, hogy jelenjünk meg ekkor meg akkor a bejrúti kikötőben, mert hamarosan befut a Bismarck nevezetű, huszonötezer tonnás német hajó, ahol német pecsétet nyomnak majd az útlevelünkbe. Igen ám, de ezek nem tudták, hogy én magyar vagyok, és nem osztrák, azt meg pláne nem tudták, hogy más sportklubba járok.

- Más sportklubba?... Ja, igen. Már értem. [...] De hogy lettél parodista?

– Kérlek szépen, úgy lettem parodista, hogy elkezdtem például utánozni Mussolinit meg Hitlert, fésűvel... Nincs nálad egy fekete fésű?

- Tudod, hogy nekem nincs már olyan nagy szükségem fésűre...

– Sajnos már nekem se... Szóval odaszorítottam a fekete fésűt az orrom alá Hitler-bajusznak, és így kezdtem marháskodni. Aztán bemutattam egy homoszexuális német tisztet, hogyan öltözködik...

- Borzasztó, hogy a rádióhallgató ezt nem fogja látni, de hát...

– Nincs olyan rádió, amit látni lehet?

- De, csak azt televíziónak hívják.

– Na mindegy. Elég az hozzá, hogy végül is – mondjuk az ötvenes évek elejére – bohóc lettem.

- Az ötvenes évek elején ez másokkal is előfordult, habár egészen más porondon léptek fel. Egyébként hogy tolerálta az akkori kultúrpolitika a te bohóckodásaidat?

– Először minden rendben volt. Aztán egyszer csak jött egy magas beosztású ember – ha jól emlékszem, Elvtárs volt a keresztneve –, azt mondta nekem, hogy a szocializmusban a bohóc nem teheti magát nevetségessé.

- Józsikám, ugye most tréfálsz?

– Gondolod? Ide figyelj! Megkérdezték, miért hordok nadrágtartót. Mondtam, azért, hogy le ne essen a nadrágom. Igen – válaszolták –, de ez amerikai divat, és szocialista művész ne kövesse az amcsi divatot. Rendben van – bólogattam –, de mit szól majd a szocialista közönség, ha egyszer csak ott állok csupasz seggel?

- Fogadjunk, hogy a kompromisszum egy nadrágszíj lett!

– Ne fogadjunk. Azt a menetet én nyertem. Maradt a hózentráger. De persze jöttek az újabb menetek. Hogy szocialista művész nem jöhet ki piros orral, csak piros orcával, fenékbe nem lehet rúgni egy szocialista embert, és nem lehet vízzel leönteni, meg ehhez hasonló eget rengető baromságokkal akarták szalonképessé tenni a humort. Akkoriban még úgy léptem fel mint Joe Stein. Azt mondták, változtassak nevet, mert ilyen amerikai névvel nem lehet föllépni. Erre Halmai Imrével összeesküdtünk, és csináltattunk az éppen futó esztrádműsorhoz egy új plakátot, amelyen az állt, hogy „Markstein József, libás bohóc”. Halmai Imre volt a „Hirsch Imre cipészmester fia”, parodista. Tündéri komikánk, Ács Marietta úgy szerepelt mint „Ádler Margit szocialista humorista”. Nagy balhé volt a plakát miatt.

- És az éjszakai rádiószereplések miatt? Amikor válogatott malacságokra tanítottad a rosszul alvó magyarokat?

– Tudod, kitől tudtam meg, hogy baj van? Gyula bácsitól. Gózon Gyulától. Ült a Pagodában, és akkoriban az volt a játékunk, hogy bejöttem, azt mondtam: „Gyula bácsi, baj van.” „Mi baj van?” – kérdezett vissza. „Nem voltál leventén” – mondtam. Erre ő: „Menj a bohóc anyádba!” Ez volt mindig. És egyszer megyek be, elmondom a mondókámat, erre csak rázza a fejét: „Veled van baj, fiam!” Mondom: „Mi van, Gyula bá?” „Hallottalak a vezetékes rádión!” „És? Mit adtam elő?” Azt mondja az öreg: „Hát, hogy miként szellentenek az emberek, hogyan visítoznak a nők párosodás közben. Finom, úriasszonyoknak való műsor volt.” Elképedtem. Ezt én 1946-ban Szegeden csináltam egy házimulatságon, de fogalmam sem volt arról, hogy fölvették! Azt se tudtam még akkor, hogy létezik magnetofon. Kiderült, hogy létezett. Egy amerikai magnó, elrejtve a sezlon alá. Szóval, valaki fölvette, és valaki – nagy marha lehetett az illető – lejátszotta. Jött aztán az Elnök elvtárs meg két bőrkabátos úr, hogy szeretnének velem beszélni. Megnézték a lakásomat, nem találtak se magnót, se hangszalagot, semmit. Egy évre letiltottak ezért a kis viccért.

- Ez mikor volt?

– 1954-ben.

- De azért mindez nincs egyenes összefüggésben azzal, hogy két évvel később, ’56-ban egyszer csak nagy hirtelen kimentél?

– Nem úgy mentem ki, mint akinek rossz a veséje.

- Hanem?

– Mint akinek teli van a kalucsnija. Zsuzsa lányom akkor volt kétéves, István négy, a Gyurim pedig tíz, amikor egy nap jön a házmester, hogy itt van néhány rokonszenves úr, keresik a zsidó bohócot. No de, ott laktam a szovjet parancsnokság mellett, a Gorkij fasor 8/b-ben, igazából nem velem akartak foglalkozni a fiúk, meg különben is, gyorsan elhúzták a csíkot, amikor lekiabáltam a balkonról Szasának, aki őrmester volt, és jó barát, és a Felsőerdősor 5. előtt állt őrségben. Ezek az urak hirtelen eltűntek, de egyszer csak azt láttam, hogy a Szasa rám néz furcsán, és elvágódik. S akkor beálltak egy T–34-essel a mi udvarunkra, és kezdtek lőni, valahonnan meg lőttek vissza géppuskával. Két rövid sorozat, egy hosszú, aztán szépen váltogatva. Na, mondtam, nekem ebből elég! Odamentem a szovjet parancsnokságra, volt egy érvényes szerződésem Brüsszelbe, kaptam engedélyt, hogy kimehetek egy évre. Kihúztam a stráfkocsit a Keletibe – mert nem kaptam taxit –, fölültem a vonatra. Piros útlevéllel! Komáromnál leállították a szerelvényt, és gyalog kellett átmenni Komárnóba a hídon. Hát ott áll egy magyar tank. Kinyílik a teteje, ott áll derékig tankban Brachfeld Siegfried. „Mi van, Alfonzó, hova mész?” Mondom: „A gyerekeknek levegőváltozásra van szükségük.” „És mit húzol magad után?” Mondom: „Ez a zugehör, a belgák éheznek, viszek nekik kaját.” „Én megyek haza – mondta Siegfried –, nem jössz?” „Most nem, majd később.” Prágában elfogtak, három napig ott tartottak, hogy valljam be, miért megyek, hogyhogy én franciául beszélek, hogyhogy angolul, meg kérdeztek még néhány ilyen fontos dolgot, aztán felültettek bennünket egy vonatra, irány Brüsszel. Megérkeztünk. A pályaudvaron már ott lengették a zászlót „idegenbe szakadt honfitársaink”, jött az üdvhadsereg zenekara, nők ezzel az izével, glóri-glóri-hallelúja, és énekeltek, és osztogattak a gyerekeknek csokoládét, kis lovat, babát, mindent. És megáll mellettem egy francia tiszt, snájdig, bajuszos, mosolygós, barátságos. Megszólítom franciául. Még barátságosabb. Azt kérdi: „Szabad tudnom, monsieur, hogy jött idáig?” Mondom: útlevéllel. Megnézte a vörös útlevelet, és úgy ment el, mintha tüzet kapott volna. A Zsuzsikám épp harapni akarta a csokoládét, de kivették a szájából. A Gyuritól elvették a kardot. A Pistától a falovat. Így érkeztünk meg Brüsszelbe.

- Beszélgettem színészkollégáiddal meg olyan emberekkel, akik találkoztak veled abban az időben, és úgy mondják, hogy igazából elég méltatlan körülmények között dolgoztál te ott. Statisztaszerepekre kényszerültél...

– Három gyerekem volt, hát koldulni menjek?

- Igaz, hogy kocsimosó voltál, meg...

– Voltam kocsimosó is. Este dolgoztam a lokálban, hajnalban pedig egy hónaljban viselt stukkerrel vittem a górét a bankba, befizetni a bevételt. Voltam gorilla, pucoltam parkettot, cipeltem díszletet, és fölléptem.

- Sikered volt?

– Nem volt sikerem.

- Miért nem?

– Mert a belgák, a flamandok halevők, még a csirkéjüknek is halíze van.

- Na és?
– Nem szeretik az új ízeket. Én meg – tudod – „libás” vagyok, nem halas. Később lett sikerem, amikor az lett a számom, hogy akartam énekelni, és mindig seggbe rúgott valaki. Egy másik artista. És addig rúgott, míg ő elfáradt, és nekem kellett az ő lábát megemelni, hogy belém rúgjon. Ez volt a vicc. Látom, te is halálra kacagod magad...

- Amikor aztán hazajöttél...

– Másnap már dolgoztam. Ezt Fejér Pistának köszönhetem. Vasárnap jöttünk egy Citroën kocsival. Ahogy beálltunk a Gorkij fasor 8/b elé, szétment a négy kerék. Kinyíltak, egyszerűen négyfelé. Mintha a kis Citroën tudta volna, hogy megérkeztünk. Másnap bementem a Vidám Színpadra. Gondoltam, beszélek az igazgatóval, majdcsak lesz valahogy... A Fejér Pista nem is engedett szóhoz jutni, türelmetlenül legyintgetett, és azt kérdezte: „Ráérsz holnap?” Kellér Dezső rögtön mellém állt. Komlós Vili éppen zsugázott, egy pillanatra nézett csak föl a lapból, és blazírtan odaszólt: „Meddig maradsz?” És kész. Ennyi volt. Hamarosan már fölléptem. Kellér kabaréjában. Az volt a címe: Pest az Pest.