Budapest váróterem

Azért nőtt meg bennem a bizalma, mert néhány perccel korábban tolmácsoltam egy ploieşti-i cigány ember és a jegyeladó között. Az utóbbi ugyanis nagyon rosszul beszélt angolul, a ploieşti-i cigány – mivel nem Erdélyből ment Nyugatra munkát keresni – viszont nem tudott magyarul. A pénztáros csak tőszavakban beszélte a hunglisht, azt a bonyolult kérdést, hogy Brassóban át kell-e szállni, ha Ploieşti a végcél, már nem tudta előadni. Az újkori vándorcigányok, hatalmas, zsákvászon csomagjaikkal, Nyugatot járt rokolyájukkal pedig hiába beszéltek kiválóan angolul:

Budapesten nem talált a szó. Az idős férfi távolságtartóan figyelte az értetlenkedő eladót, a nehézkesen alkudozó cigányokat, tolmácsolás után megfogta a karomat, és a sarokba húzott.

„Ezek mindenhol ott vannak” – mondta, és nem tudtam, kire gondol, az átutazó cigányokra, vagy a nyelveket nem beszélő nemzetközi pénztárosra. „Ezek” – nyomta meg vádlón-csalódottan a szót, egészen közel hajolt hozzám, éreztem a lélegzetét az arcomon. Öreg-, kávé-, dohány- és amalgámtömés-szagú lehelete volt.

És maga hová való? – tette fel rögtön a kérdést, tudtam, hogy nem azt kell válaszolnom, honnan indultam, vagy hová tartok, hanem azt, hogy én „ezek” vagyok, vagy sem. Hogy az éjszakai műszakba beletörődött, foltos ingujjú kasszásnő kasztjába tartozom-e (könyökénél, a bélyegzők mellett rántott hús rizzsel, kis műanyag dobozkában), vagy a rokolyás világjárók közé (eurós bankókat lobogtatva igazolták, hogy van helyük a váróban, a városban, hogy megengedhetik maguknak, hogy elmehessenek innen).

„Mert tudja, én sokat utazom, Párizsba, Rómába, Berlinbe, és mindig olyan sokat kell itt várnom. Olyan kellemetlen” – sziszegte halkan az idős férfi románul, közben gyakran nézett a háta mögé, kiszivárog-e közülünk a kellemetlenség, vagy szövetségesként megtartom magamnak a megosztott élményt, és javasolok valami más, Budapesten kívüli útvonalat.

„Mert tudom” – morzsoltam a szavait. Tudtam, igen, tudtam, hogy van itt valami, amit nekem tudnom kell. Hogy a válságban összezsugorodott Európa, egyre közelebb van a közepe, és egyre messzebb vannak a szélei. Mert önmagunktól távolodunk a széleken.

Hátamat a falnak vetettem: ez a jó harcmodor, az ember legalább egy oldalról védve van. Szorosan előttem sziszegett a férfi, aki nem akarta Budapestet, előttem voltak a cigányok, akik nem találták az utat Ploieşti-be, és a nő, aki kötelességtudattal, rutinosan falta a rántott húst a nemzetközi jegypénztárban.

„Végül is nem kell megállni Budapesten, nem kell várakozni” – suttogtam vissza a férfinak, közben arra gondoltam, hogy kettőnk között mindenképp jelentős a különbség. Én már évekkel korábban lecseréltem az amalgámtöméseimet, és nem dohányzom. Például lehet repülni is Párizsba, Rómába, Berlinbe, néhány óra, nincs megállás, nincs átszállás. Európa zsugorodik. Közvetlen a kapcsolat Bukarestből, Temesvárról, Kolozsvárról, de még a kisebb városokból is. Átszaladunk Párizsba vagy Rómába, ha nagy baj van. Aztán tovább, ha még nagyobb. Egyelőre van még tovább, aztán meglátjuk.

„Nagyon olcsó a repülő” – tettem hozzá, és az idős férfi szövetkabátját vizslattam. Valamikor elegáns volt, állapítottam meg, de azt nem tudtam eldönteni, hogy egykori eleganciája vagy mai kopottsága viszi előre Bukarestből Párizsba, Rómába, Berlinbe. Taszítja Budapesttől.

Rossz érzésem támadt. Hiába támaszkodom a falnak – gondoltam, a férfi túl szorosan fogta a könyökömet, akármerre fordítottam a fejem, mindig csak belém nézett. Várt valamit.

„Nem jó itt” – valahonnan a mellkasából préselte ki végül a szavakat, mint aki nem akar levegőt venni. Vagy mint aki a tartalékaival gazdálkodik, készül valamire, ki tudja, mi történhet még itt, ahol nem jó, ahonnan tovább kell menni.

Összerezzentem, mert tudtam, hogy most a saját szavaimmal szembesít. „Nem jó itt” – ez járt egész nap a fejemben, miközben Budapest utcáit róttam, és minden energiámat abba fektettem, hogy kerüljem az embereket. Reggel még úgy tűnt, hogy véletlenül nem vagyok jó helyen, jó időben, amikor a megbeszélt, régóta várt találkára nem értem oda. „Vágjon át az Engels téren” – tanácsolta a metróellenőr, amikor az útvonal felől érdeklődtem. És már akkor éreztem, hogy hiába megyek fel a felszínre, sehol semmi és senki nem lesz ott, ahol lennie kéne. Dobhatom sutba a térképem, az emlékeimet, az előre egyeztetett információkat, ez nem az a város, és én nem tudom, hol vagyok.

„Az Engels téren?” – néztem mélyen az ellenőr szemébe, félrecsúszott egyenruhájáról egyenfolt nézett vissza. Kötelező itt a tisztátalanság – gondoltam. De a tanácsadó állta a tekintetem. „Arra kell menni, az Engels téren át” – nézett társaira, és ők több szólamban, gondosan hangszerelt hivatalos tónusban ismételték, az Engels téren át. Visszhangzott a metróhuzatban a név, néztem a sápadt arcokat, a föld alatti kórust, ahogy továbbküldenek utamra, és arra gondoltam, vajon hány éve állnak ott úgy, a vártán, hány éves foltok rakódtak rájuk.

„Nem jó itt, nem jutok fel a felszínre” – villant át rajtam, meg is szédültem a mozgólépcsőn, amely vitt tovább, az Engels tér felé, felfele vagy lefele, nem tudtam eldönteni. Budapest nekropolisz. A téren, ahova végül eljutottam, nem várt ott, aki várt, akit én kerestem, vagy nem kerestem. A tér nem volt jó? Vagy az idő? Ő volt türelmetlen? Vagy bennem nőtt a félsz? „Hiába várok, nem jó itt” – adtam fel, és látszólagos céllal indultam útra Budapesten, ahol nem tudni, hol van a fent és a lent.

„Megiszunk majd egy kávét” – ezzel az tervvel szerveztem ezt az eltévedt napot, többeknek ígértem ilyen békebeli beszélgetést, viszontlátást, barátkozást. És senki sem merte vagy tudta mondani, hogy a Budapest-fronton már nincs barátkozás, kávéházak sora zárt be, a Kálvin téri étteremben pedig (ahol a wifijelszó: „gulyásleves”) híg főzeléket mérnek, nagyon vékony szelet feltéttel. Mutatóba. Beszélgetés sincsen, mert csak azt ismételgethetjük unalomig, hogy „nem jó itt”.

„Szopjatok le, galaciak!” – ezt a feliratot néhány héttel korábban Rómában olvastam, a Tremini metrómegálló falára írták románul. (Lefényképeztük, megosztottuk.) Jól körülnéztem, hogy hol vannak a galaciak, és kik azok, akiket le kell szopniuk. A iaşi-ak? A ploieşti-iek? A királyi Románia Nyugatra menekült egykori rabszolgái, angolul, olaszul jól beszélő cigányok háborúznak és üzennek egymásnak románul? Óránként érkezik egy-egy fapados repülőgép Rómába, fedélzetén munkakeresőkkel Romániából. Több ezren lehetnek, mégsem hallani román szót az utcákon. Ahogy leszáll a gép, olaszra váltanak, olaszul viccelődnek, olaszul hívják olasz nevű gyerekeiket. Könnyen, fenntartások nélkül asszimilálódnak: úgy menekülnek, hogy hátra sem néznek. Nyugatot ostromolják, mert Kelet-Európa menthetetlen, anyanyelvüket már csak hadüzenetre használják.

Magyarországon nincs politikai nyomásgyakorlás, itt mindenki önként, hivatalból szopik. Az ikes igével Budapesten szembesültem újra, ezen az elveszett napon, azon a szakmai megbeszélésen, amelyre végül is, a zárt kávéházak, megváltoztatott utcanevek és a Kálvin téri híg tökfőzelék ellenére odaértem. Az Engels téren át. Off record beszélgetés, erre hívtak meg barátilag, a szakma. (Kicsit gyanússá is váltam magam előtt, napokig gyakoroltam a tükör előtt, milyen is az az off record beszélgetés. Csak semmit mellre szívni!)

Hallgattam a történeteket a kirúgásokról, a betelefonálásokról, a devizahitelekkel küzdő, családos szerkesztőségi munkatársakról, főszerkesztők tündökléséről és bukásáról. (Devizahitel és család, ezért szopnak!) És arról, hogy Magyarországon már csak a nem magyar nyelvű sajtónak van esélye, valami nemzetközi teljesítmény kéne. Barátságos feszengés, távolságtartó összetartás, figyelmes mellébeszélés. „Ebben az országban mindenki önként, hivatalból szopik”- visszhangzott a mondat.

Támasztottam a falat (az ember legalább egy oldalról védve van), tudtam, hogy beszélgetni kéne (off record), vegyülni, barátilag pogácsázni. „Te honnan is jöttél, Erdélyből?” – kaptam a kötelező kérdést, ugyanazzal az éneklő, értetlenkedő hangsúllyal. „Te messze vagy” – olvasom ki off record beszélgetőtársam szeméből. „Te vagy messze, barátom” – ki nem mondott mondatom természetesen nem hangzik el. Mindentől egyre messzebb, és egyre, egyre lejjebb. Ki tudja még, és ki tudja már, merre van az Engels tér? A Treminire menekült galaciakon járt az eszem a pogácsázók között. Egészen biztos, hogy a galaciak nem szopnak csak úgy, önként. Fapados repülőkre ülnek, hatalmas zsákokban viszik tovább motyójukat, majd még tovább, ha kell, és újabb és újabb falakat keresnek maguknak. „Szopjatok le ti!” – vésik a szemközti falra.

Sietve jöttem el, menekültem ki a Keletibe. „Nem jó itt” – ez járt a fejemben, amikor a nemzetközi váróba léptem, könnyen és gyorsan kezdtem románul beszélni. Örültem, hogy a brassói, polieşti-i átszállásról folyékonyan tudok beszélni, arról, hogy mi merre van, és mikor indul, hogy van menetrend, van valamilyen irányba tartó előremozdulás, van el innen.

„Nem jó itt” – ismételte meg az öreg férfi, kopott kabátjában majdnem úr, az én mondatomat. És igazolásként újra és újra elmesélte, hogy ő milyen sokat utazik Párizs, Róma, Berlin és Bukarest között, és fárasztja a budapesti várakozás.

Ki kellett tépnem a kezemet a szorításából, úgy kapaszkodott belém. Tartozom ennek a városnak, Budapestnek – gondoltam –, és tartozom magamnak. Nem hagyom sodorni magam, nekem ne írjon senki üzenetet semmilyen falra. Nem háborúzom, nem menekülök, nem várok, nem utazom. És nem, és nem szopok. „Sehol sem jó” – válaszoltam Budapest védelmében. Erre tellett.