Búcsú Európától
Stefan Zweig bizony migráns volt, „másik helyre költöző”, amit a szó elsődlegesen jelent. És politikai menekült. Megvolt rá az oka: zsidó volt, békepárti, Európa-párti a behemót és vérengző birodalom árnyékában.
Sokfelé forgott a világban. A harmincas évek derekától leginkább Amerikában reménykedett. Mindenhol elismert íróként fogadták, a PEN kongresszusán ünnepelték. A nácik teremtette honi helyzetet nem kommentálta, noha ekkor már lobogtak a könyvmáglyák, és tudni lehetett: ahol könyveket égetnek, ott csakhamar az emberekre is sor kerül. Valamiféle régimódi tisztesség gátolta a kritikában, a legbelső hűség megtagadásában. Brazíliára, a kevert kontinens országaira úgy tekintett, mint a jövő együttélési modelljeire, ahol nem állítja szembe az embereket a faji, politikai, vallási elkülönülés. Hisz minden megosztottság tragikus – hangsúlyozta a germán felsőbbrendűség agresszív hirdetésének korában.
A búskomor osztrák életét kitölti a menekülés. Sok vészhelyzetben lévő barát, ismerős reméli, hogy Zweig segíthet. Ám hírnév ide, kapcsolatok oda: ő sem mindenható. A lehetetlenség és a tehetetlenség súlya nyomasztó. Az önvád mindenhol megtalál.
A dráma lefojtottsága a tempót visszafogja. A film nem tesz engedményeket a népszerű, könnyített befogadásnak. Sehol egy dokumentumfelvétel a frontról, egy temperamentumos látványosság, egy váratlan fordulat. Ezért az események inkább csak illusztratív szerepet játszanak az ismert emberi sorsban.
1942 februárjában, amikor a japán katonai terjeszkedés, Rommel afrikai előnyomulása, az Amerika partjainál támadó német tengeralattjárók veszélye már a nácik, fasiszták győzelmét ígérte, Zweig lelki tartalékai elfogytak. Belezakkant a kilátástalanságba. Elpusztította magát.
(Rendezte: Maria Schrader)
