Bízom abban, hogy itt vérontás nem lesz – Nagypál Gábor a szellemi kútmérgezésről

– Amikor két éve lemondott a Stúdió K művészeti vezetéséről, azt nyilatkozta: szeretne most már „csak” színész lenni. A Gábor Miklós-díj azt igazolja, jól döntött?

– Nagyon jó érzés szakmai elismeréseket kapni, de nincsenek ambícióim a díjakkal kapcsolatban. Az akkori döntésemben én elég elszánt voltam, sokfelől végiggondoltam a helyzetemet. Nagy megtiszteltetés volt, amikor még 2011-ben Fodor Tamás engem kért fel arra, hogy vegyem át Stúdió K művészeti irányítását, és talán ez a pár év, amit ezzel töltöttem, nem volt totális tévedés. Én azonban nem vagyok intézményvezetői alkat. Számolnom kellett azzal is, hogy huszonvalahány éve vagyok a pályán, és mi az, amit reálisan még megcsinálhatnék. Úgy gondoltam, inkább a színészi munkámra kell koncentrálnom, és a Stúdió K társulata is megértő és támogató volt.

– Azóta eljátszotta az ötórás Peer Gynt-előadás címszerepét, és noha mindig a kis stúdiószínházakban érezte jól magát, a Macbethet a tatabányai teátrumban mutatták be, több mint négyszáz fős nézőtér előtt. Folyamatosan feszegeti a saját határait?

– Örülök, ha ez kívülről is látszik. Tényleg vágytam újfajta szakmai kihívásokra és visszaigazolásokra is.

Fotó: Merész Márton

– A Macbeth egy színész életében szakmai csúcspont lehet. A klasszikus nagy szerepeket a legnehezebb játszani?

– Nem feltétlenül: gyakran a látszólag könnyűnek tűnő szerepek lesznek a legkeményebbek, és fordítva. Amivel nem azt akarom mondani, hogy Macbethet kiráztam az ujjamból. Nem akarok hálátlan lenni. Az ember hiúságát legyezgeti, ha egy rendező felhívja, és azt mondja: számára én vagyok Macbeth. A bizalom kreditjei jól jönnek az indulásnál. Minden nagy Shakespeare-szerepnek történelmi múltja van, a saját súlya nehezedik rá, hiszen különböző korokban a legnagyobb színészek játszották már. Az a kérdés tehát, hogy mi mit tudunk hozzátenni ehhez az egészhez. A Macbethről is rengeteg elemzés készült már, ha fel akarnék készülni belőle, még mindig a könyvtárban ülnék. Egyszerűbb túllépni a szerep előéletén, és csakis a rendezői példányra fókuszálni. Szikszai Rémusz elképzeléseiben kezdettől fogva Macbeth és Lady Macbeth kapcsolatát helyezte középpontba.

– Az önök előadásában Macbeth esendő, szerelmes férfi. Nem eredendően gonosz, csupán úgy gondolja: az örökösödési jog önkényes megváltoztatásával megfosztották őt Skócia trónjától. Elégtételt akar venni. Indulatai jogosnak is tűnhetnek.

– Én nem egy kétdimenziós irodalmi hőst akartam játszani, hanem hús-vér férfit, aki kortársunk is lehetne. A felesége iránti szerelem motiválja, és a társadalmi frusztrációja. Így már közelebb érezhetjük Macbethet magunkhoz. A közéletünk is tele van olyan alakokkal, akik úgy vélik: nem azt kapják, ami járna nekik, és sértett gyűlöletüknek semmi nem szab határt. Ha egy ilyen ember hatalmat kap, a frusztrációja pusztító erővé válik. Teljesen eltorzul a személyisége. De azt hiszem, ez nem csak a hatalmon lévők problémája. Bárki kerülhet olyan helyzetbe, amikor azt érzi, aljas módon elbántak vele, és visszavágna. Nehéz morális kérdések ezek, s az embernek észnél kell lennie, kontrollálnia magát, ha nem akar a saját sértettségének foglyává válni.

– A független színházak alkotóitól is gyakran hallani, hogy a pálya peremére szorultak. Ez is eléggé frusztráló. Ön viszont a Gábor Miklós-díjjal most a szakma érdeklődésének középpontjába került. A direktorok máris elhalmozták szerződési ajánlatokkal?

– Erről nincs szó. Ez egy kicsi szakma, és idővel mindenkiről kialakul egy kép. Rólam az, hogy „stúdiókás” színész vagyok, amúgy én sem tudom magamat elképzelni színházi nagyüzemekben. A Gábor Miklós-díjas színészek körébe tartozni persze fantasztikus, nagyon nagy formátumú művészek közé kerültem. Azonban ez sem oldja fel bennem az önmagammal szembeni örök kételyt, bár én legalább annyit ki merek magamról jelenteni, hogy nem vagyok alkalmatlan a pályára.

– Ne legyen álszerény!

– Nem vagyok az. Tudja, hány kollégám küszködik egy életen át azzal, hogy egyáltalán van-e helye a színészi pályán? Mi kiszolgáltatottak és kitettek vagyunk a színpadon, és az ítélkezések gyorsan, differenciálatlanul jönnek. Nem panaszképpen mondom, ez a szakma velejárója, de nagyon függünk a visszajelzésektől.

– Annak van jelentősége, hogy ezt a díjat Gábor Miklósról nevezték el? Idolként tekint rá?

– Ő legendává vált Magyarországon, de az én gyökereim máshová nyúlnak vissza, és sokáig meg sem fordult a fejemben, hogy színész legyek. A Vajdaságban születtem, Adán. Gépésztechnikumba jártam, édesapám is gépészettel foglalkozott, édesanyám könyvelő volt. Úgy éltünk, ahogy a többi átlagos vajdasági család. Azt gondoltam, műszaki értelmiségi leszek. Aztán középiskolásként, a barátaim hívására én is beállítottam a zentai színtársulatba. Izgalmas szellemi közeg vett körül, ottragadtam. Érettségi után elvittek katonának, majd jelentkeztem, és felvettek az újvidéki Művészeti Akadémia magyar nyelvű színész szakára. De ebben az egészben nem volt a részemről semmi tervezettség, céltudatosság.

– Közben zajlott a délszláv háború. Nagyon más lehet ilyen közegben szocializálódni.

– Tizenöt éves voltam, amikor a háború elkezdődött, és bár a családom sokáig sok mindentől megóvott, a háborús légkör formált engem. Talán innen ered az is, hogy sosem tudtam semmit tervezni. Egy háborúban az a kérdés, hogy a következő 24 órát hogyan vészeljük át. Gyakori téma volt otthon, hogy nekünk is el kellene mennünk a faluból, de a szüleim mindig úgy döntöttek, hogy maradunk. Az én galamblelkű édesapám azt mondta egyszer, valamikor a kilencvenes évek közepén: „A házunk minden téglája megfordult a kezemben, annyi pénzem mindig lesz, hogy vegyek ötven liter benzint, lelocsoljam vele a házat, és magamra gyújtsam az egészet. De én nem megyek innen el.”

– A tégla többet ért, mint a család jövője?

– Én megértem az apámat, és ő jut mindig eszembe, amikor manapság a migránsokról és a menekültválságról hallok. Azt hiszem, sokan el sem tudják képzelni, milyen nehéz feladni az otthont, és elindulni a semmibe. Mennyi szenvedést kell átélni ahhoz, hogy valaki azt mondja: itt nem lehet tovább élni, innen el kell menni! Harmincéves koromig én sem indultam el. Vajdasághoz kötött minden, a színházi munkám is. Utólag visszatekintve azonban úgy érzem: a háború, a bezártság tíz évet vett el az életemből. Akadtak barátaim külföldön, akik úgy éltek, hogy elutaztak Sevillába narancsot szedni, majd a pénzből körbeutazták Európát. Nekünk azért is fizetnünk kellett, hogy átmehessünk a magyar határon, és eljussunk a szegedi áruházba élelmiszert venni. Csak akkor tudtam a költözésre rászánni magamat, amikor 2004-ben szerződést ajánlott a budapesti Bárka Színház. Úgy gondoltam, ilyen lehetőségem egyhamar nem lesz, ezt nem szabad kihagyni. Ráadásul abban az évben csatlakozott Magyarország az unióhoz. Sok mindenben lehetett reménykedni akkor.

– Aztán minden másként alakult. A Bárkától három év múlva eljött, szabadúszó lett, majd a Stúdió K-nál kötött ki. Az itteni politikai légkör is romlott: egy polgárháborús helyről jött, és egy szellemi polgárháborúban találta magát. Hogyan viselte?

– Nagyon rosszul, de nekem a legmegdöbbentőbb az a folyamat, ami az elmúlt tíz évben lezajlott. Amikor átjöttem ide, azt gondoltam: kevésbé átpolitizált közegbe érkeztem. Még érződött az uniós csatlakozás kezdeti lendülete és eufóriája. Úgy tűnt, itt végre igazi európai ország lesz. De Magyarország ma már csak földrajzi értelemben európai. Ijesztő, milyen gyorsan lehet egy társadalmat szellemi és morális értelemben leépíteni, és ennek a mentális következményei nagyon hosszú távúak lesznek. Olyan ez, mint a szellemi kútmérgezés. A politikai megosztottság, a nacionalista gyűlölködés és az ellenségképgyártás nekem nagyon ismerős Szerbiából. Én ezt egyszer már átéltem, legfeljebb a hatalom módszerei finomodtak azóta. Milosevics rendszere ehhez képest olyan volt, mint a kőbalta, tombolt az erőszak. Bízom abban, hogy itt vérontás nem lesz, ez egyik politikai tábornak sem érdeke. Ugyanakkor mintha állandóan robbanás előtti feszültségében élnénk. A félelem hihetetlenül erős televény. A Vádli társulással játsszuk Paul Foster I. Erzsébet című művét. Ebben Bacon azt mondja a királynőnek: „A szenvedés véges, de a félelem határtalan.” Mennyire igaz! A szenvedés egy idő után elmúlik. Ám félelemben bármeddig lehet tartani egy országot, és ez sokkal pusztítóbb.

– A jelenlegi kormány kezdettől fogva ellenségnek tekinti a független értelmiséget, az autonóm művészeket is. Létbizonytalanságban tartja őket, és ez is félelemkeltő. Tavaly októberben megszüntették a színházaknak járó taót, és központi forrásokból pótolják. A független és magánszínházak finanszírozását viszont még mindig nem oldották meg. A Stúdió K-t ez hogyan érinti?

– Hallottunk pletykát arról, hogy valaki valamit eldöntött, és az aláírására várnak. De hogy mi alapján döntöttek, és számunkra ez mit jelent majd, arról fogalmunk sincs. Nincsenek lefektetve a támogatás szabályai, így az sem világos, ki tér el a szabályoktól, és ennek mi a következménye. Szándékosan tartanak bizonytalanságban minket.

– Önök voltak az elsők, akik közzétették a Facebookon: ha nem jutnak sürgősen támogatáshoz, bezárhatják a színházat. Több mint négymillió forintot gyűjtöttek össze adakozásból. Mire elég ez?

– Mérhetetlenül hálásak vagyunk a közönségünknek és mindenkinek, aki segített. Nekünk ez életmentő volt. Ennek köszönhetjük, hogy kifizethetjük ezt az évadot gyilkos költségvetési mínuszok nélkül. De hogy azután mi lesz velünk, meddig működhetünk még, azt nem tudjuk.Prokl Violetta

– Bátor vállalás volt ebben a helyzetben bemutatni a Sacra Hungaricát, a hazaszeret színházát. Szokatlan nyíltsággal ábrázolják gyomorforgató közéletünket. A félelem rendszerében önök nem hajlandók félni?

– Számunkra nem volt kérdés, hogy vállaljuk-e ezt az előadást. A rendezője, Urbán András először dolgozik Budapesten. Ő is Zentáról származik, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatója. Ismerve az ő gondolkodásmódját, tudtuk, hogy provokatív közéleti előadásra számíthatunk.

Fotó: Prokl Violetta

– Ebben egy független színházi társulat úgy dönt, lojális lesz a hatalomhoz. Hogy hűségüket bizonyítsák, nyilvánosan megvallják korábbi ideológiai tévelygéseiket: „Én eddig hittem a Sorosnak” – kezdi bűnbánóan az egyik színésznő. A kommunista önkritika keveredik a melldöngető magyarkodással, álságos keresztényi áhítattal, idegengyűlölettel, fajelmélettel, törzsi indulatokkal.

– Tényleg minden összekavarodik, teljes a szellemi zűrzavar, és az artikulálatlan gyűlölködésben mindenki ellenség. A Sacra Hungaricában éppen azt szeretem, ami máskor zavarni szokott. Az előadás úgy működik, mint egy plakát: erős színekkel és formákkal tolja a nézők arcába a mondanivalóját. Ez egy színházi üvöltés. Ennek is van létjogosultsága, ha nincs más eszközünk. Nem lehet örökké a sarokba szorulva hallgatni. Egyébként az előadásban egyetlen olyan mondat sem hangzik el, amelynél sokkal durvábbat ne olvasnánk kommentekben, vagy ne zúdulna ránk a médiából.

– Néha nem gondol arra, hogy innen is tovább kellene mennie? Vagy van módszere arra, hogy miként lehet ezt az egészet kibírni?

– Fontos, hogy a szellemi immunrendszerünket megerősítsük magunkban. Nincs rá receptem, de azt hiszem, a kis közösségek segíthetnek, védettséget adhatnak. Számunkra ilyen a saját színházi közegünk is. Egy nagy színház, amelynek több játszóhelye van, néhány nap alatt hozhatja azt a nézőszámot, amit a Stúdió K egy évadban elérhet. Én mégis ebben érzem magamat érvényesnek. Igaz, ez azzal is együtt jár, hogy 12-15 előadásban játszom párhuzamosan, mellette forgatok, szinkronizálok, és így meg tudok élni. Albérletben lakom, van egy 14 éves autóm, de legalább azt csinálhatom, ami a dolgom. Voltaképp szerencsés vagyok. Úgyhogy most már itt maradok.