Bel Ami – A szépfiú
Bizony jó (lenne) néha a rettenetes, irreális, erőszakos, hősködő, világvégénél kisebb tétben gondolkodni képtelen forgatókönyvek helyett egy szép, kerek, kiegyensúlyozott regénnyel találkozni a mozivásznon.
Ebben reménykedtem az agyonfilmesített Bel Amit várva. Maupassant mégiscsak valaki! Nem? És e hőse sem kutya: a felfelé törekvő, sőt törtető Rastignacnak, Julien Sorelnek késői társa. Akik a felkapaszkodott polgárságban is csalódtak, mert nem volt ott igazi „rendszerváltás”, az új korruptak tökfejűen beleültek a liliomos fotelekbe a „miénk a világ” nyers büszkeségével. Csalódtak hát hőseink ősei.
Bel Ami is, aki úgy szeretne úr lenni, mint hajdan Balassi Bálint: a micsodája révén. Ezért kell neki a frakk, a cilinder, a nők által fizetett „szerelmi fészek”. Csakhogy, ha valaki megindul felfelé a lejtőn: nincs megállás. Újságíró lesz, noha bemutatkozó cikkét nem ő írja, aztán rovatvezető, tekintély, urak cimborája, szépasszonyok szeretője, s meg-megbicsakló kezét-lábát mindig megvédi, kitámasztja a leterített nők falanxa. (Majd eltartanak a barátnőim, toldja meg egy szótaggal Széchenyi híres, akadémiai mondását.) A felszarvazott férjek pedig tudomásul veszik, hogy a szépfiú minden ágyba belefér.
Ennek belátásához már csak az kellene, hogy a színészről, aki Bel Amit játssza, el is higgyük ezt a tehetséget-képességet-karizmát. De ezt nem áll módunkban elhinni Robert Pattinsonnak. Színészi eszközei oly szerények, grimaszai oly sajátosak, hogy nem értjük a hölgyeknek e gyors és tartós lelkesedését iránta. S ha az a főszereplő, akinek sármjára épül az egész mű, nem átható, nem elementáris, akkor marad a kétkedés, a bizalmatlanság, itt-ott unalom. És néhány külsődleges inger.
A nők jók, a legjobb Uma Thurman. A csak közepes francia–olasz–angol filmet Declan Donnelan és Nick Ormerod rendezte.
