Békévé oldja? Legfeljebb az emlékezés

Amikor 2011-ben a Katona József Színházban bemutatták Tadeusz Słobodzianek A mi osztályunk című darabját – még mindig műsoron van, még mindig nemigen lehet rá jegyet kapni –, azt lehetett hinni, hogy a dráma végigsöpör az országon, rövid idő alatt számos helyen bemutatják majd.

Dehogy lehetett ezt hinni. Hiszen már akkor is nagyon kevés színház volt vidéken, amely nem szórakoztatóipari intézményként működött, vagyis erre semmi esély nem volt.

A helyzet pedig nem változott: nagyjából egy kézen megszámolhatók azok a vidéki teátrumok, ahová színházért járhat az ember; igaz, ezek örömtelien izmosodnak, egyre izgalmasabbak és egyre bátrabbak. A bátorság a színházban nem politikai kategória, hanem művészi – más kérdés, hogy egy esztétikailag bátor, a mai valóságunkra reflektáló, kérdező és elgondolkodtató előadás a sok szempontból homogén országban politikai bátorságnak is számít.

Vagyis csöppet sem papírforma, inkább meglepő, hogy az ország két, viszonylag távoli pontján nagyjából egyszerre tűzték műsorra Słobodzianek darabját: Szombathelyen és Miskolcon. A darabról Lengyelországban sokat vitatkoztak a 2008-as ősbemutató után: a kisvárosi közösség tíz tagjának életén a 20. század lengyel történelme söpör végig, és zsidókra, katolikusokra, kommunistákra, na­­cio­­na­­lis­­ták­­ra, besúgókra és besúgottakra, gyilkosokra és áldozatokra osztja azokat, akik önmaguk definiciójaként mindössze annyit mondanának: lengyelek.

Tadeusz Słobodzianek: A mi osztályunk – Szombathely

Nem nehéz általános, országhatáron átívelő gondolatot sejteni a fenti zanzában. Kivált, amikor a miniszterelnök – csöppet sem elszólásként – etnikai homogenitásról blablázik, el lehet gondolkodni azon, ki a leghomogénebb: a katolikus, a protestáns, netán a háromperhármas vagy a paraszti oligarcha. Esetleg föl lehet venni a fonalat Németh László mélymagyar-hígmagyarjától, hátha egyszerűbb szó lévén könnyebben be­­lemegy az agymosásra termett fejekbe.

Słobodzianek darabjából többek közt azt is megtudhatjuk, hogy a szereposztás – mikor ki a mélyebb és hígabb – gyakorta változik, még egy átlagos hosszúságú emberélet során is, vagyis ajánlatos lenne vigyázni.

„Elszartuk az egész életünket! Hol volt az isten?”, kiáltja-nyögi Zygmunt, vagyis Mertz Tibor, aki aztán tényleg végigsasszézta az életét a lehetséges pozíciók közt, tán csak zsidó nem volt. És hát látunk még kilenc embert, akik így jártak; illetve aki mégsem, az azért nem, mert nem adatott meg neki egy egész élet.

Az 1941-es jedwabnei pogrom a darab valóságcentruma, amikor is a kisváros zsidóit egy városszéli pajtába hajtották, majd rájuk gyújtották a pajtát. A szomszédjukra, az ismerős kereskedőre, az osztálytársukra… A szombathelyi előadáshoz nagyon érdekes, templomszerű teret tervezett Khell Csörsz: téglafalak, hátul keskeny, magas ablakok, két pad, két korlát és néhány szék hátul a halottaknak. Ebben a templomtérben játszódik minden, a megerőszakolás, az ölés, a meghalás, a bujkálás.

Lukáts Andor rendező feszesre vette a tempót, és ez jó: mindjárt az elején fölépül és azon túl ott tömbösül a levegőben az agresszió. Lehet körtánc, lehetnek gyerekdalok – groteszk ellenpontként működnek. Már az elején külön ülnek a zsidó és a katolikus kisgyerekek, minden pozitív interakció súlyos kivétel, minden inzultus szabály. Ettől aztán nemcsak a drámai csúcspont, a tragikus bűn, vagyis a pajta felgyújtása körül sűrűsödik a feszültség, hanem kitart az elkövetkező években, sőt évtizedekben is, előbb a kényszerűnek hitt és méltatlan ide-oda állások, majd pedig a múlt elhallgatása idején. Vagyis ma.

Csupa „beletevős” alakítás az egyre több jó színésszel bíró szombathelyi csapatban; Szabó Tibor mellett Kiss Mari kikeresztelkedett Rachelkája, Szerémi Zoltán mindvégig értetlen Abramja, Hartai Petra élni vágyó Dorája, és a többiek is mind hozzák a jelentős pillanatokat. Külön szép Bajomi Nagy György Menachemjének és Mertz Tibor Zygmuntjának a párhuzamos életútja: zsidóban és katolikusban a történelem túlélésére szakosodott életvállalkozói.

Miskolcon Béres Attila hosszabb időt hagy egy-egy jelenet „lecsengetésére”: a kétrészes előadásban fontos szerepet játszik Márkos Albert zenéje, amely hol gyerekdalokat, hol mozgalmi dalokat idéz, és a szereplők táncával kísérve némileg elválasztja az éveket egymástól. Horesnyi Balázs díszlete kezdetben egy iskolai padsor – itt jelentkeznek nyújtózkodva a kis nebulók, hogy elmondják, mik szeretnének lenni, ha megnőnek. Egyik sem az lesz, amit itt mond; vagy mert nem éri meg, vagy mert a történelem másképp dönt.

Tadeusz Słobodzianek: A mi osztályunk – Miskolc

A padsor aztán székekre-asztalokra bomlik; csekély átrendezéssel szépen leképezi a hol gyorsan, hol lassabban pergő éveket. A játéktér fölött egy „ablaknyílásban” Márkos Albert és Szakács Sára zenél; a cselló és a brácsa olykor szinte nagyzenekari hangzást imitál. Baljóst, mert a tizennégy órára bomlott történelemben nincsen vidám epizód. Pedig néha nevetünk. Hogy min és miért?

Ebben az előadásban is nagy a feszültség, de itt főleg a nézőtéren tapintható. Moccanatlan figyelem kíséri a színes és súlyos színészi alakításokat; hogy ez a mis­­kolci színház is hogy földúsult jó színészekkel! Görög László Zygmuntja és Varga Zoltán Menachemje a keresztény és zsidó sorsemblémája a megúszásra játszó huszadik századi embernek, két igen jó játék. Gáspár Tibor a gyilkosból pappá lett Heniek, a kirobbanóan tehetséges Bodoky Márk az első, gyors pogrom áldozata, Jakob Kac; Tenki Dalma a fiatal áldozatnál összetettebb vesztest formál Dorából; Simon Zoltán fanatikus, minden gyilkos korban seregestül termő Rysiekje, és persze a vérontástól húzódozó, zsidómentővé váló Szatmári György finom játéka Wladek szerepében megrázó – Keresztes Sándor Abramja kicsit messzire húz a történettől…

Szaporodnak a kisebb-nagyobb kavicsok-kövek a színpad elején. Az előadást pedig sisteregve-sziporkázva tolja és húzza két kivételes színésznő, Máhr Ági és Nádasy Erika, akik ugyancsak párhuzamos sorsot rajzolnak a Mariannává lett Rachelka és a szinte véletlenül zsidómentővé lett, majd kivándorolt Zocha történetéből. Egymásban tükröztetik a boldogtalanság megannyi árnyalatát, és alakításuk erőteljes véleményt mond az emberiséget lealjasító történelemről.

Két városban is jó, érvényes előadást láthatni A mi osztályunkból. Két városban is arról beszélnek, hogy a múltat tényleg csak az emlékezés oldhatja békévé.