Bátor színház

– Édesapja ismert nyíregyházi ügyvéd. Bátyja ugyancsak jogot végzett, ahogyan ön is. Mi vonzotta mégis az egzisztenciálisan bizonytalanabb színházi pálya felé?

– Léner Péter igazgatása idején rendezte Gaál Erzsébet a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban Büchner Danton halála című művét, amelyben civil fiatalokat eresztett össze profi színészekkel. Amunkát megelőző toborzáson Erzsi arról beszélt a helyi iskolákban, hogy nem statisztákat keres, hanem hús-vér karaktereket. Szenvedélyes volt. Jelentkeztem a válogatásra, és bekerültem az előadásba. De a színház felé húzott Ivo Krobot akkori Ivanov-rendezése is, és az egyik főszerepet alakító Szigeti András játéka. Az egyetemet végül estin végeztem el, miközben színházakban játszottam.

– A színművészetire egyszer sem jelentkezett?

– Gaál Erzsébet azt mondta: az nem olyan jó hely. Nem magyarázta túl a dolgot, de hittem neki. Nyíregyházán a kilencvenes évek elején már játszottam Zsótér Sándor első rendezésében, a Titus Antoniusban, majd más munkáiban is. Aztán Szolnokra mentem, amikor Spiró György lett az igazgató, Gaál Erzsébet a művészeti vezető, Zsótér pedig a főrendező. Ám hamar tovább kellett állnunk a szokásos politikai marhaságok miatt. Pestre ’95-ben jöttem, amikor Zsótér Garaczi László Mizantróp-átiratát rendezte a Szkénében. Más csoportok is dolgoztak ott, akkor találkoztam Pintér Bélával.

– Akivel majdnem húsz éve „tolják” együtt. Mi a közös önökben?

– Például a humorérzék. Már az is fontos, miként lehet egy asztaltársaságot úgy elszórakoztatni, hogy minden tagja értse tréfát, de az egyszerűség ne fusson primitívbe. Mindkettőnknek fontos a bátorság, a vagányság. Szeretünk úgy hatni az érzelmekre, hogy az váratlan és védhetetlen legyen. Mindez érzékelhető volt a Pintér Béla és Társulata első előadásában is.

– Állítólag Pintér Béla egy margitszigeti futás alatt vetette fel, hogy megrendezne egy darabot, van is víziója, látja az elejét, a közepét meg a végét. Ez volt a Népi Rablét. Programhirdető produkciónak szánták?

– Esküvőn játszódik, ahol az „igen” kimondásának pillanatában a vőlegény másképp dönt. Utóbb a menyasszony fejét is levágja, a legvégén pedig felakasztja magát a saját micsodájára. Az anyakönyvvezetőt játszottam, szinte az egyetlen szöveges szerepet a darabban. A többiek sokat táncoltak, sokféle dolog megidéződött: a hurkától a Fantán át a míves népzenéig. Mindaz, ami gyakorta szimbolikusan, de többnyire a giccshatáron túlfutva tükröződik vissza a magyar „néplélekben”. Az előadás húzta magával a nézőt. Nem akartuk vele megváltani a világot, de éreztük: jobb, legalábbis radikálisabb, mint amit más színházak produkciói kapcsán tapasztaltunk. Rátaláltunk benne arra a formanyelvre, amelyikkel hatásosan kifejezhetjük mindazt, ami a képességeink alapján megvan bennünk.

– Kezdetben mennyire motiválták a produkcióikat és a színészi építkezését a közélet történései?

– Az első Fidesz-kormány idején jártunk. Ment a mélymagyarkodás. A sok ökörség között úszni tanították például a Szent Korona papírmasé mását a Dunán. Nyomták, hogy aki nem visel kokárdát, az nem magyar. Ép ésszel ezen csak röhögni lehetett. A művészetet Pintér Bélával fontosabbnak tartjuk annál, hogy a hasonló baromságok eltereljék róla a figyelmünket.

– Pedig az előadásaik, az ön által formált karakterek is gyakran reflektálnak a hétköznapok baromságaira.

– A valóság részleteiként van benne helyük. De lényegesebbek a darabokban ábrázolt emberi viszonyok. Az a jó, amikor a művészet találkozik a közönséggel. Szerintem tilos azt mondani: van a magas művészet, amelyet csak a publikum kiválasztott része tud kódolni. Nonszensz, amikor a nézőt lenézve próbálják magyarázni, miért van az, amikor egy túlgondolt produkcióra a kutya sem kíváncsi. Persze a legegyszerűbb a legnehezebb. A jó színház és film mindig a szívre hat. Úgy megmarad az is, ami a fejnek fontos. Ehhez persze nyitott, bátor, előítéletek nélküli néző is kell. A publikum többsége ilyen.

– Valóban?

– A Pintér Béla és Társulata előadásai többszázas szériákat futnak. De a Tiszta szívvel című filmre kapott reflexiók is ezt bizonyítják. Közösségi fórumok, recenziók alapján egyértelmű: a fájdalom és humor jól eltalált elegye még arra is hatással van, aki amúgy szívesen bíbelődik olyan kérdésekkel, hogy megfelelő-e a film szerkezete, nem lötyögős-e itt-ott a dramaturgia.

– A Tiszta szívvel egyebek mellett a fogyatékkal élők problémáit hozza közelebb az épek világához. Till Attilával forgatott első, a cannes-i fesztiválra is meghívott rövidfilmjük, a Csicska témája a modern kori rabszolgatartás. Szerepei eltérő karakterek, de azonos bennük, hogy alkalmanként erősen ösztönvezérelt figurák. Zsigerből alakítja őket?

– Van tudatosság az alakításaimban, de az jó, ha nem látszik.

– A Tiszta szívvel tűzoltóból lett kerekes székes bérgyilkosa szerethető figura. Összetettségéhez az irodalom is adhat mintákat. A Csicska vadállati rabszolgatartójára miként „talált rá”?

– A Csicska esetében már a forgatás körülményei meghatározóak voltak: éppen bedőlt a filmek támogatási rendszere, kínlódva, évek alatt kalapoztunk össze pénzt az ötnapos forgatásra. Közben emberileg is közel kerültünk egymáshoz Tillával, pontosan értettem, mit szeretne bemutatni. Beugrott Lugossy László Köszönöm, megvagyunk című filmje is 1981-ből. Abban egy fővárosi, öntőipari szakmunkás felfogad cselédnek egy vidékről felkerült lányt, akit Nyakó Juli játszott. A melóst Madaras József alakította, szuggesztíven, hitelesen. A Csicska sztorija, készítésének hangulata és bonyodalmai, a Csicskát játszó Szitás Balázs figurája Dosztojevszkij-novellát idéztek bennem. Az is fontos volt, hogy Tillával a vidéket jártuk helyszíneket keresve. Voltak kocsmák, ahol mintha megállt volna az idő a hetvenes években. Mire elérkeztünk a forgatáshoz, abban egészen biztos voltam: a film húsz-huszonöt percében az emberi fájdalmat kell megjeleníteni valami iszonyatos töménységben. Azt kell érzékeltetni, hogy bizonyos emberi viszonyok kegyetlenségükben, felszínességükben korról korra változatlanok.

– A Tiszta szívvel kapcsán beszélt arról, fontos, hogy rendezője szakmai szempontból öntörvényű és elképzeléseiben rendíthetetlen alkotó legyen. Ám az ilyen habitusú alkotókhoz való kötődésnek egzisztenciális kockázata is lehet.

– Gaál Erzsi egyszer belekarolt a jövőmért aggódó szüleimbe, s azt mondta: ne nyugtalankodjanak, én később fogok beérni. Igaza lett. Az utam sem lehetett más, mint a hivatalos struktúrán kívüli létezés, annak minden nehézségével. Amikor kitartottam valaki mellett, mindig visszaigazolódott, hogy jól döntöttem. Akkor tudom a legjobb köreimet futni, ha szeretnek és bíznak bennem.

– Az HBO Aranyélet és Társas játék című sorozatai nem idegenek az alternatívabb színházi működésétől?

– Mindkét sorozat európai kotta alapján készül, ami garantálja a minőséget. Itthon olykor más a partitúra. Van, hogy irdatlan melót raknak egy projektbe, de pár elnagyolt részlet miatt mégis elbaltázzák az egészet. Szimpatikus, hogy a két sorozatban minden apróságra odafigyelnek. Például hogy egyébként jó színészek „kémiailag”, fizikailag is passzoljanak. Amúgy a Pintér Béla és Társulata sikereinek is az egyik „titka”, hogy holtpontjainkon olykor olyan új arcok érkezése segít át, akikkel egyrészt összepasszolunk, másrészt sajátos színeikkel is inspirálnak.

– A humort említette elsőre Pintérrel való kapcsolódásaként. De az is világos: a világ fájdalmasabb abszurditásaira is érzékenyek. Annak elviselésére elég a humorérzék?

– Sokat vagyok a családommal. Van egy nagy fiam, Máté. Mostani házasságomból két lányom, Bori és Orsi. Amit ezen a pályán megél az ember, az sokszor arra sarkallná, hogy bedobja a gyeplőt a lovak közé. Persze más közegben is hasonló lehet a helyzet. Fontos, hogy engem a szeretteim mindig visszatartanak a „megőrülésektől”.