Barbárország

- Először talán hat-hét éve volt társaságtéma, hogy ön különös „kultúrkrimin” dolgozik – a nyelvkreátor Kazinczy Ferencről és a kitömött fekete barátjáról, meg a kor szabadkőműveseiről, összeesküvés-elméleteiről ír. „Kazinczy-kód”, csak így emlegették készülő könyvét.

–- Tudatosan törekedtem arra, hogy beszéljenek róla, kíváncsiak legyenek rá. Ottlik Gézától kölcsönöztem az „elhintés játékát”. Bármivel megkeresték őt, írjon erről, vegyen részt azon, ő folyton azt válaszolta: jó, de előtte még megírom a Budát. Neki ez nagyon bejött, úgyhogy lenyúltam tőle a fölcsigázós módszert. Ha valakivel összefutottam, ha valaki kérdezett engem, rendre kitértem arra, én még mindig Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman történetét írom, és elmondtam a rövid változatot, amely eléggé bizarr és sokkoló ahhoz, hogy megragadjon bárkiben.

– Soliman Afrikából került „egzotikus ajándékként” Európába a 18. század elején. Bécsben kiművelték, idővel ő nevelte a hercegi családok gyerekeit, ragyogó elme volt, tagja a szabadkőműves elitpáholynak. Halála után azonban bőrét lenyúzták, faszoborra feszítették, a preparátumot kiállították a bécsi természettudományi múzeumban a szintén kitömött strucc és tapír mellé. Ott is volt közszemlén tíz évig. Egyszer ön azt mondta, Soliman testének kálváriája ma is elevenen és kényelmetlenül él a bécsi köztudatban. Saját barbárságukat szégyellik?

-– Mivel korábban a doktorimat is Kazinczy és Soliman kapcsolatából írtam, ösztöndíjjal némi időt a bécsi levéltárban töltöttem, ahol sima arcú osztrák urak fehér kesztyűben lapozgatták a fóliókat, nehogy bekoszolják a régi iratokat, s villámgyorsan olvasták a gót betűket, ami nekem pokoli nehezen ment. Engem eleinte észre sem vettek. Levéltárazás után rendszerint beültem a Sperl kávéházba. Õk is odajártak. Pár hét után már biccentettek, én vissza. Aztán egyszer megszólítottak: ki vagyok, mi vagyok, mit csinálok náluk. Zavart heherészéssel fogadták, amikor mondtam, Soliman érdekel. Kérdezték, nem tartom-e feleslegesnek ezt a kutatást, nem, feleltem, hiszen őt kitömték itt, Bécsben. Az urak folytatták, hogy igen, tudják, de fontos ez egyáltalán?

– Miért hárítottak?

–- Talán mert a bécsi elit ma ugyanazokból a családokból áll, akiknek az elődjei kiállítási tárggyá silányították a „tudós szerecsent”. Nyilván trauma lehet a szembenézés. Sokkoló valóban, hogyan lesz a felvilágosodás korában a világ kulturális gazdagságát, szépségét bemutató múzeum a megalázás, a félreértelmezés helyszínévé. A barbárság terepévé.

– Soliman hercegi vagyontárgy és dísztárgy is volt. Meg szexuális játékszer, kísérleti eszköz. Egyik megrázó epizódja a regénynek, amikor a herceg a fekete férfi bocsánatát kéri, ugyanis majdnem elcserélte őt egy perui kutyára, mert az hirtelen érdekesebbnek, „trendibbnek” tűnt számára.

–- Tartottam ettől a jelenettől, átélhető-e. Õrlődtem íróként, miként érzékeltessem, mennyire fojtogató a hiperművelt Angelo Soliman kiszolgáltatottsága. A perui kutyát én találtam ki, de mivel a valós sztori önmagában is hátborzongató és extrém, a képzelt helyzetek sem törik meg a regényt. Különben Kazinczyt gyerekkorában ugyancsak „lebarbározták” Bécsben, mert zsinóros mentében, sarkantyús csizmában korzózott a Grabenen apjával. Egész életében saját „barbárságától” rettegett a legjobban: művelte magát, hogy ne találjon rajta fogást a megvetés. S bár tudta, mit tettek a bécsiek szerecsen barátjával, csupán egyetlen jajongó sorában emlékezik meg erről: „Szegény barátom kitömték.” Egyszerűen nem tudott mit kezdeni a félelmetes történettel, ezért sem tudta megírni soha. Nyitva hagyta életének talán legizgalmasabb sztoriját.

– Ön pedig befejezte?

-– Igen, úgy érzem, rám hagyott egy nagy munkát, én lettem ebben az örököse. Rá kellett jönnöm, mi nyomaszthatta: azért sem tudta feldolgozni Soliman történetét, mert a magyar nyelvet, a magyar gondolkodás állapotának jelzőrendszerét annyira éretlennek, alulfejlettnek és szűkszavúnak találta, hogy attól tartott, csak érdektelen szöveget tudott volna alkotni.

– Kazinczy – az ön regényében – küzd is azzal, hogy megteremtse az új nyelvet, amely révén megújulhatnak az ellenérvek is, amely fegyver lehet a magyar bárdolatlanok ellen, akik elárulták, elvették szabadságát, elszedték javait, börtönbe zárták mint jakobinus összeesküvőt. Azt gondolja, csakis úgy győzhetők le a hataloméhes műveletlenek, ha képes leírni gyávaságukat, sunyiságukat, kapzsiságukat, ugráló disznószemüket, krákogó hangjukat. Úgy véli, ha elveszi tőlük a nyelvüket, csak hebegnek-habognak, minden, amit mondanak, zagyvaságnak tűnik majd.

–- Kazinczy pontosan érzékelte, hogy nincs meg a nyelv, amellyel mélységében megragadható mindaz, ami körbeveszi, nincs meg a nyelv, amellyel egy új és jobb világ konstruálható. Jól gondolta: a nyelv a valóság mozgatásának egyetlen eszköze. Õ ezzel lázadt, a nyelvteremtés volt az ő forradalma.

-Nem szeretem, amikor izgatottan politikai áthallásokat keresünk szépirodalomban, színházban. Jogosan mondta erre Esterházy Péter: ostobaság így olvasni, így nézni. Az ön könyve viszont „belepolitizálás” nélkül is a mába mutat: a politika, a társadalomszervezés – nyelvi kérdés is. Szerintem Orbán Viktor azért is ragadhatta meg ilyen őrült erővel a hatalmat, mert a többség soha nem értette meg a nyugati demokrácia fogalmait, a világlátás, a nyitás új szavait.

-– Így van. Könyvem regény, fikció, dráma, ármány és szerelem, metaforák rendszere, retorika, nem pedig politikai manifesztum. Miközben aktuálpolitikai olvasata sajnálatosan elkerülhetetlen, noha meggyőződésem, hogy átmeneti. Ráadásul nem tegnap kezdtem írni: tizenkét éve még nem lehetett látni, hogy a világ ilyen szépen – vagy csúnyán – alám fordul. Az értelmiségnek lassan le kell nyelnie a gombócot: mindannyian ludasak vagyunk abban, hogy húsz év alatt nem sikerült megtanítani Magyarországot egy új életszervezésre. Bár valószínűleg éppen az volt a hiba, hogy kioktatni akartak, nem pedig dialógust nyitni. Úgyhogy szerintem véget is ért a „megmondóemberek” korszaka. Én inkább igyekszem a kérdezgetésre berendezkedni.

– Én azért állítom: Orbán teljesen új fogalmakra alapozta politikáját. Egy zárványtársadalom kifejezéseit vezette be a köztudatba – Alaptörvénnyel, fülkeforradalommal, együttműködési rendszerrel, centrális erőtérrel, unortodoxiával...

–- Orbán kétségtelenül nagyon tud valamit, és a maga sajátos módján rátapintott arra: a nyelvben kell elkezdeni valami újat. Csakhogy ő fekete mágiaként használja. Mára, úgy tűnik, kiábrándult a centrális erőtérből, ezért leváltotta a béna „illiberálisra”.

– Nem gondolja: az ellenzéknek is szüksége lenne egy nyelvi forradalomra?

-– De. Vert helyzetben felállni csak a nyelv újragondolásával lehet: attól talán másként látnák magukat, más válaszokat találnának. Mert ez a verseny nem a baloldal és a jobboldal között zajlik, hanem a valós világ pontosabb megragadásáért folyik. Azért bukik a bal, mert olyan nyelvet beszél, amelyet kevesen értenek és amely mögött már alig van valóság. Úgy tűnik, nem lehet létrehozni új nyelv nélkül azt az új valóságot, amelyben mindannyian jobban érezhetnénk magunkat. Lehet, hogy nem így van, egy próbát azért megér.