Baaría
Elkészítette hát a maga ironikus-nosztalgikus Amarcordját Giuseppe Tornatore is, a gyerekkor, a felkészülés és a megpróbáltatások idejéről, három nemzedék életének képeiből összeúsztatva. (Szerintem bravúrosan.)
Normális korokban ez a generációs távolság még belátható: unokák-nagyszülők ismerik egymást. Itt élnek-halnak Szicíliában, Baaría faluban, a fasiszta Olaszországban, a Duce árnyéka alatt, a földbirtokosoknak és a maffiózóknak kiszolgáltatva, tanulatlanul, vagyontalanul. Aztán a háború, az amerikai partraszállás, a felszabadulás, a többpártrendszer, a politikai illúziók kora, a felemelkedés és konszolidáció, a modern kor: napjaink.
De persze nem ilyen didaktikusan, dióhéjnyi történelemmé zanzásítva, hanem „élőben”, óbégatásokkal, iskolai pofonokkal, paraszti praktikákkal, hosszú futásokkal, családi harcokkal s kudarcokkal, tiltott szerelemmel, kis titkokkal, helyi mesékkel, vicinális misztériumokkal, falóversennyel, politikai gyilkosságokkal, tréfákkal, földosztással és leányszöktetéssel, szüléssel, halállal.
Azonban a legnagyobb fordulat sem nő a mese fölé: a halál is természetes, átjárás a másik világba. A drámák megesnek, a legfontosabb, hogy élünk. Éltünk. Az unoka, aki nyakában fényképezőgéppel indul a nagyvilágba, alighanem a rendező Tornatore képi mása. Nagy a sor az írástudatlan kecskepásztor nagyapától idáig.
Nagy történet, háromgenerációs családregény, benne mindaz az elevenség, közvetlenség, vad természetesség, amit az olasz (hangos)filmekben mindig is szerettünk. Hogy néhol plakátossá egyszerűsödik egy-egy politikai aktus, természetes az is: ebben a korban így mutatták a régi mozikban. Azokban, amelyeknek változatlanul hű szerelmese a rendező.
A bonyolult szerkezet igényel ugyan némi erőfeszítést a nézőtől, de élvezetes felfedezésekre nyújt alkalmat, kései rímek felelgetnek egy-egy korai kérdésre. A két, egymással lélekszakadva szembefutó kisfiú képe nem kevésbé marad emlékezetes, mint a Négyszáz csapás legendás záróképe.
Ajánlom, szerettem.
