Az utolsó kudarc
Mindazon díjakat, amelyeket Amerikában egy író megkaphat, az ünnepelt Philip Roth már begyűjtötte. A Kiégés a harmincadik könyve.
Aki olvasott regényeiből, tudja: a harmadik személyű elbeszélés dacára minden történetnek erős személyes íze van. A hősök életkora, érdeklődése – nagyjából mint az íróé. Tapasztalati világuk is rokon, ilyenféleképpen a regényhősök mintha mind közös ősre ütnének vissza: egy öregségtől irtózó, meggyötört, de szabadgondolkodását fel nem adó értelmiségiére. Akit Philip Rothnak hívnak.
Így-úgy alteregóregények ezek, kimondva is, mint a Zuckerman-történetekben, kimondatlanul is, mint az utolsó esztendők távolságot tartó regényeiben. A hetvenes éveinek végén járó író kénytelen szembenézni – s mind közelebbről – „az élet végének elkerülhetetlen szőnyegbombázásával”, a tehetségek és képességek romlásával, az ebből eredő csalódásokkal, továbbá a magánnyal és a halállal.
Simon Axler, a Kiégés hőse valamikor híres és ünnepelt színész volt, Falstaff, Peer Gynt, Ványa bácsi alakítója, akinek természetes terepül szolgált a rivalda. Most azonban megbukott Prosperóval, kinevették Macbethjét. Kiégett. Összeroppant. Felesége elhagyta, a lélekgyógyászokkal kudarcot vallott, s ügynöke is hiába hozott új Ibsen-szerepet neki. Axler minden vállalástól ódzkodott, irtózott, hisz mindegyiket a kudarc előszobájának tekintette.
Helyzetének magyarázatát sem találta. Színészete látszólag úgy működött, mint eddig, csak az eredmény lett más. Pocsék. „Oda az ihlet.” Egyre többször esik pillantása a vadászpuskájára...
Ebbe a tanácstalanságba robban bele egy nő, aki huszonöt évvel fiatalabb, gyakorló leszbikus, és Axler ifjúkori barátainak lánya. Minden ellene szól, mégis ő lesz az utolsó esély. És az utolsó kudarc.
(Philip Roth: Kiégés. Fordította Nemes Anna. Európa Kiadó.)
