Az utolsó éjszaka Párizsban

Sokkoló lehet a felismerés, hogy a mozihoz nem feltétlenül kellenek a szörnyek, a Drakulák, a dinoszauruszok, a földönkívüliek, a denevéremberek, a hasfelmetszők és fojtogatók, hanem lehet egy történet pusztán attól is érdekes, hogy ketten beszélgetnek. Vitatkoznak. Kés és ökölcsapás nélkül. Az igazság nem minden esetben függ a fegyverek számától.

Nemrég olvashattak a Hat hadsereg Normandiában című hadtörténeti mű kapcsán ezen az oldalon Von Choltitz altábornagyról, Párizs német parancsnokáról. Az ő drámája sűrűsödik össze a film 88 kurta percében: fel kell-e robbantania a francia főváros hídjait, templomait, múzeumait, palotáit, operáját, amint a náci Néró, a vesztét érző Hitler parancsolta, vagy inkább fel kellene adnia Párizst, és így megóvni? Róma, a nyílt város legyen a példa, vagy a romtengerré tett Varsó?

A kétszeresen csapdában lévő főtisztet a svéd konzul próbálja meggyőzni a parancskényszer elfogadhatatlanságáról, de a tábornoknak is megvannak a maga súlyos érvei: családja históriája, hozzátartozóinak kiszolgáltatottsága és a maga kötelességtudattá csontosodott feltétlen „jawohl!”-ja.

Kettejük intellektuális és morális összecsapását átszínezi némi vicinális romantika: a Meurice Hotelnek ebben a szobájában hajdan szép órákat töltött színésznő kedvesével III. Napóleon, s aki tudja a szoba titkait, tud egyet-mást a jelenlegi lakójáról is.

Amint köztudomású: Párizst nem repítették a levegőbe, az ellenállás katonái és a szövetségesek leverték a nácikat. S ami a filmben már nincs benne, de tény: Von Choltitz altábornagyot Henri Karcher francia főhadnagy fogta el, aki e történelmi pillanat zavarában elsőnek azt kérdezte meg az altábornagytól, hogy beszél-e németül. „Igen – válaszolta –, alighanem jobban is, mint ön.” És Gross Paris parancsnoka letette a fegyvert.

(Rendezte Volker Schlöndorff, játssza André Dussollier és Niels Arestrup.)

Bölcs István