Az ördögbe Shakespeare-rel!

"Globális világunk egyik főszereplője még ma is a londoni Globe egykori sztárja, aki néhány száz éve az embert a maga teljességében tárta a közönség elé, s így darabjai azóta is a Glóbusz összes kultúrájára hatással vannak. A kultúrák sokszínűsége és az interkulturalitás pedig igen jellemzi a 21. század elejét Nem csoda hát, hogy fesztiválunk profiljához illően némi ízelítőt szeretnénk adni e csupán színházi vonatkozásait tekintve is beláthatatlanul gazdag témakörből" - eképp vezette fel Darvay Nagy Adrienne színháztörténész a Shakespeare és a multikulturalitás című konferenciát, melyet bár színházelméletinek hirdettek, nagyon is élményszerű módon közelítette meg a kérdést. A leginkább plasztikusan természetesen egy színész-rendező beszélt saját tapasztalatáról.

A Vízkereszt, vagy amit akartok premierjét 2001-ben tartották Tbilisziben, a Sota Rusztaveli Színházban. A rendező, Robert Szturua a karácsonyi ünnepkörből, a vízkereszt jelentését visszafejtve indult, és a kereszténység kétezredik évfordulójára készítette el az előadást egy olyan országban, ahol a szovjet érában a vallásosságot nem nézték jó szemmel, a függetlenség elnyerése óta viszont szabaddá vált a vallásgyakorlás és a vallásválasztás is. Szturua pályája során tizenkilenc Shakespeare-darabot rendezett, és abszolút érthető, hogy van, amikor az ember azt mondja magának, az ördögbe már ezzel a drámaíróval, valaki mással is kellene foglalkozni - de mi van akkor, ha művei állandóan inspiráló módon hatnak? Ha a drámák rímelnek a jelenkor társadalmi változásaira?

Pontosan úgy, ahogyan A kultúrákon átívelő Vihar címmel előadó Maria Shevtsova citálta három produkció: Jatinder Verma és a Tara Arts interkulturális adaptációja, a multikulturális Peter Brook-rendezés , illetve Declan Donnellan Moszkvában színre vitt cross-kulturális előadás tette ezt a maga idejében. Az első, a hetvenes évek végén készült Vihar által a brit társadalom változásait követhetjük nyomon, a társulatot ugyanis a mainstreamből kizárt, második generációs indiai hátterű színészek alkották, előadásukban a testnyelv, a hangzás és a vizualitás az angol színpadokon szokatlan világot hozott létre, amelyet a Binglish, tehát egy speciális mesterséges nyelv egészített ki. Brook soknemzetiségű társulatában a származásnak, a bőrszínnek nincs fontossága, a képzeletbeli szigeten játszódó történetet, melynek illusztrálásához perzsa és japán ütőhangszereket egyképp felhasználtak, „színvakon" nézhetjük. Ha egy brit rendező orosz színészekkel dolgozik, egyszerre építhet saját színházi tapasztalata, katolikus neveltetése mellett az orosz színházi hagyományra, a Szovjetunió évtizedeinek emlékeire és a jelen őrült moszkvai konzumkultúrájára.

Koltai Tamás, aki idén tovább árnyalta a tavaly rajzolni kezdett Peter Brook-portrét, Az athéni Timon kapcsán csak megerősítette: a soknyelvűség, a sokféle személyes mitológia keveredése a színpadon - optimális esetben - nem kakofóniát eredményez, hanem autentikusabb olvasatot hoz létre, a közönség pedig közelebb kerülhet a darab lényegéhez. Ezekhez az új, gyakran meglepő olvasatokhoz a Shakespeare kisajátítására hajlamos angoloknak hozzá kel szokni - jegyezte meg Ian Herbert kritikus, a Színházi Kritikusok Nemzetközi Szervezetének tiszteletbeli elnöke, a konferencia moderátora, és a különböző kulturális kódok számát eggyel növelve a fordítások kérdését vetette fel.

Az izgalmas cikk folytatását elolvashatja a