Az NDK szocreálja
Hogy a múltat nehogy elfeledjük, Berlinben van Stasi-múzeum, Falmúzeum és NDK-múzeum is. A „demokratikus köztársaság” szocreál képzőművészetét bemutató gyűjtemény viszont nem a fővárosban, hanem a brandenburgi Beeskow 13. századi vízivárában kapott helyet. SZABÓ ÁGNES tárlatvezetése.
A beeskow-i gyűjtemény annak köszönheti létrejöttét, hogy az újraegyesítéskor az utolsó kulturális miniszter, Herbert Schirmer az NDK összes megyéjében összegyűjtette és felvásároltatta a közintézményekben függő „kincseket”. A különleges vagyon az állami számvevőszék tulajdonába került, az adta tovább a szövetségi államoknak. Itt, Beeskow-ban található a berlini, brandenburgi és mecklenburg–pomerániai művek többsége, a finanszírozásból is mindhárom szövetségi állam kiveszi részét.
A 13. századi vár kiállítóterem és depó egyben, de korántsem szándéka múzeumként tündökölni, ami annyit tesz, hogy nem lóg a több ezer kép egyszerre a falakon: lehet vájkálni, túrni, megérinteni, kiemelni, nézegetni a több teremből álló lerakatban. És hogy miért éppen Beeskow a helyszín? A magyarázat egyszerű: Schirmer ide, a vár igazgatói posztjára „bukott” minisztersége után. Ergo Beeskow lett a hivatalos művészeti archívum, az NDK-beli képzőművészet dokumentációs helye. Az első szimpóziumot már ’93-ban megszervezték, és ezzel kezdetét vette a nyilvános és kritikus szembenézés az NDK állami és pártmegrendelésre gyártott művészeti teljesítményével.
Az állományban huszonháromezer műtárgy található, főleg festmények, grafikák, rajzok, akvarellek, de akad fénykép, Lenin-, Marx-kis- és nagyplasztika (Sztálin ki van tiltva az archívumból), iparművészeti tárgyak és érmék is. Ezek 1989 előtt kivétel nélkül a párt, a tömegszervezetek és az állami szervek tulajdonát képezték.
A kiállításon azok a művészek is „bemutatkoznak”, akik ’45 és ’65 között átszöktek Nyugatra, mert nem tudtak érvényesülni, vagy nem kívántak a kánon részévé válni. Hiszen hiába szerettek volna csatlakozni a ’33 előtti művészeti áramlatokhoz, próbálkozásaik csődöt mondtak a szovjet diktatúra és a szocialista realizmus ellenében, a párt kultúrfelelősei nemkívánatosnak tekintették a nemzetiszocializmus által egyszer már aláásott és ellehetetlenített modern törekvéseket.
A művészet irányát persze leginkább a megszálló szovjethatalom döntötte el, a szocialista realizmus lett a varázsszó. Az ötvenes években készült munkákon jól látható a hidegháború hatása a művészetre és a művészekre. A fal felépültéig (’61) az ideológiai és esztétikai vita főleg a művészeti főiskolákon csúcsosodik ki, ami miatt többek – köztük Georg Baselitz és Gerhard Richter is – arra kényszerülnek, hogy elhagyják az NDK-t, és tanulmányaikat Berlin és Düsseldorf művészeti akadémiáin folytassák. Másokat, így Hermann Bachmannt vagy Herbert Kitzelt Nyugatra hívnak tanítani, de van, aki túlságosan realista felfogása miatt (Fritz Dähn) enged a weimari akadémia hívásának. Mac Zimmermann és Heinz Trökes viszont két év Weimar után döntenek úgy, hogy inkább visszatérnek Nyugat-Berlinbe. Megint mások – Gustav Seitz, Heinrich Ehmsen és Oskar Nerlinger – Berlin nyugati feléből „repülnek” keletre, mert kiállnak a szovjet megszállási zóna művészetpolitikája mellett.
A hatvanas években már nem menni, hanem menekülni kénytelenek a művészek, így Rainer Kriester, Sieghard Pohl és Lothar Fischer is, miután börtön várná őket az NDK-ban. A fal építésével a Nyugat és Kelet közti határt és ideológiát immár cementbe is öntik, és megindul a két – teljesen más irányú – fejlődés.
A depóban senkinek a személye, senkinek a művészeti, netán félművészeti teljesítménye nem szégyen: éppúgy helyet kapnak a nagyok, azaz a hivatásosok mellett a népi művészek, mint a különféle szakkörök és alkotókörök munkái.
Különösen sok, 74 kép található az egyik legnagyobbtól, Wolfgang Frankensteintől, ám ezek – többnyire pasztellel festett tájképek, mint a Naplemente az Érchegységben vagy a Cementgyár Karssenben – nem nevezhetők reprezentatívnak, ha a korábbi egyetemi professzor munkáiról általánosságban beszélünk. A második a képek mennyiségét illetően Rolf Schubert, aki 56 hófedte falusi tájjal képviselteti magát, őt követi Tom Beyer 25, vászonra álmodott rügeni halászfaluval.
És aki a főtitkár kedvenceként eleve versenyen kívül indult: Fritz Fröhlich. Ő a listavető 80, főleg berlini építkezéseket ábrázoló képével. Nem is kell ezen csodálkoznunk, hiszen Honecker ács volt, és nyilván jólesett megpihentetnie a szocializmus építésében megfáradt szemét az épülő főváros tetőszerkezetein.
