Az emlékezés tévútjai

- Ott hagytuk abba három éve, amikor előző regénye, a Mellettem elférsz kapcsán interjút adott a 168 Órának: azért kellett felfejtenie családi legendáit, hogy múltja végül „elférjen” ön mellett.

– Így van. El akartam jutni odáig, hogy már ne az elődöket tegyem felelőssé magánéleti küszködéseimért.

– Új könyve mintha kiegészítené az előzőt. Folytatja a múlttisztázást. Szerelmi viszonyokon keresztül tekint vissza a fiatalkori férfiúi örvényekre.

– Igaza van, a két regény összetartozik, noha külön-külön élnek, mégis párbeszédben vannak. Eddigi könyveim voltaképpen egyetlen élettörténet patchworkjei. Szabálytalan színes szövetek, amelyek átfedik egymást.

– Lehet, hogy ugyanazt az egy regényt fogalmazza újra és újra?

– Tényleg örökké a mélybe fúrok, sebeket tépek föl, vigaszokon töprengek. Nem ereszt a mániám, az énkeresés. Korábban a családi ütközési pontokat kutattam, az új regényben egy férfi érzelmi tévútjait gyerekkorától a válóperéig, ahogyan a kapcsolati áramkörét feltöltik szerelmek, barátságok, féltékenységek, hazugságok, örömök.

– Főszereplőjét Darunak hívják. Az író olykor kiszól a sorok közül, átvált első személyre, megjegyzi: „Dar- én vagyok.” Véleményezi is a mából Dar- múltbeli érzelmi iramait, egykori gondolkodásának megbicsaklásait.

– Narrációs játék ez, „találkozás egy fiatalemberrel”, aki nálam a másik irányból jön. Itt ifjú énjén kéri számon a felnőtt a gyöngeségeit – legyen szó megcsalásról, birtoklási vágyáról vagy éppen érzéketlenségéről a jugoszláv háború iránt. Azt hisszük, a géneken meg a gerincen múlik minden, persze azokon is, de a szülői intelmeknél gyakorta nagyobb hatással van ránk, kiket szerettünk, milyen körbe keveredtünk, ott kiket szerettek. Gimnazista barátaim, akikkel máig jóban vagyunk, mindig megjegyzik: „Krisztián, nekünk köszönheted, hogy író lettél!” Közben nevetnek, és idézik a borzasztó középiskolás verseimet. De igaz: tizennégy évesen elkerültem otthonról, kollégista lettem, onnantól a szerelmek és a barátságok is neveltek. Már csak ezért is őrületes lecke volt a regény megírása.

– Újra végigélni érzéseit?

– Inkább belegondolni és ráeszmélni: hányszor csak egy irányba nézett a saját igazságom! Nem érdekelt, a másikban milyen károk keletkezhetnek. Hálás vagyok a sorsnak, hogy nem futottam félre, miközben az egómat faragtam, hogy sokan még mindig szóba állnak velem, megbocsátanak.

– Kétségtelen: regénye elolvasása után az ember azonnal leltározni kezdi érzelmi pazarlásait. Valaki azt is írta a könyv kapcsán: legszívesebben felhívná tíz évvel ezelőtti szerelmét, barátját, hogy „beszéljünk még”.

– Hozzám is eljutottak utóhangok a múltamból, ám olyan dübörgően, hogy eddig még nem is mertem beszélni róla. Könyvemben Dar- egyik szerelme fölakasztja magát. Történetesen az én kamaszkori szerelmem is öngyilkos lett. A regény megjelenésének másnapján valaki kitette a Facebookra a szegvári általános iskola 1989-es ballagását. A miénket. Addig nem tudtam a videó létezéséről. Két személyt azonnal észrevettem rajta. Egyik az apám volt, aki tizenegy éve meghalt, és akiről sosem láttam mozgó felvételt, csak fotókat. A filmen áll a tömegben és félrefordítja a fejét. Egy ilyen pillanat kikészíti az embert. A videó megörökítette azt a lányt is, aki öngyilkos lett aztán. És ugyanolyan, amilyennek leírtam, pedig már nem emlékeztem rá. Ugyanakkor mégsem önéletrajz a regény. Benne vannak az élményeim, a személyiségem lenyomatai is, de elkeverve, átírva, tényleg fikcióvá rajzolva. Amiből már akadt félreértés is.

– Elmondható?

– Szintén egy régi szerelmem – bölcsészkart végzett, értelmes lány – fölfedezni vélte magát a könyvben. E-mailt küldött: ő pontosan érzékeli a regénységet, hiszen az ő figurája is egészen más, de őt éppen a fikció bosszantja, mert környezete valóságnak veszi azt is, szembesítik vele, ő meg magyarázkodik. Ennél már csak az lenne baljósabb, ha magam is a regényemet hinném el a valóságnak. Szabó Magda, akit imádok, és aki egész életében alanyi történeteket mesélt, visszaíródott saját életébe. Szép, ám ironikus befejezése életművének a Für Elise, amely szinte végig fikció, mégis önéletrajzként definiálta. Én nem akarok a magam fikciójává válni, és íróként felolvadni egy kitalált figurámban.

– Egyik kulcsmondata a regénynek, már a vége felé: meg kell szabadulni az érzelmi veszteségektől.

– Ez is rímel az előző könyvre. Akkor úgy gondoltam, ha végigjárom az elődök útját, megismerem motivációikat, a családi tüskéket is kihúzom magamból. Az új regényben pedig szeretnem kellett annyira az emlékeimet, hogy megváljak tőlük, különben megbocsáthatatlan fájdalmakat okoznának. Nemrég új fejezetet nyitottam a magánéletemben. Ahhoz ki kellett mondanom: nincs bennem harag, a kudarcot is elengedem.

– Nem politizál a kötetben. A rendszerváltás csak egyetlen mondat benne. De rendszeresen ír publicisztikákat. Több írókollégája viszont mostanában inkább távolodna a politikai véleményezéstől. Privát beszélgetésekben jelezték, az utóbbi években annyira elhasználta őket a sajtó az ellenzéki szókimondásokhoz, hogy hagyjuk töltődni őket az irodalommal, a hatalom tébolyáról meg másokat kérdezzünk.

– Megértem a társaimat. Nekem is jobb arról beszélni, miként tudunk szeretni, mint folyton fújtatni, hogy éppen hova rondított a hatalom. Én sem bírom a vergődést ebben a szétszálazott és elkaszinózott hazában, hogy ugyanazokat a köröket futjuk mindig. Rámegy az én egészségem is, szorul a szívem, utálom. Ha egy, a németországihoz hasonló demokráciában élnénk, hagynám is a közéletet. Ám ahonnan én jövök, annak a világnak a kezét elengedte a politika: a paraszti középosztály, amely a nyolcvanas években még tisztességgel és méltósággal tudott élni, mostanra nyomorba süllyedt, ezt pedig nem viselem el. Sőt kudarcként élem meg, hogy ők hiszik „a félve szeretett vezért”, és a populista retorikával szemben engem, az én publicisztikáimat tartják kekeckedőnek. Nem tudom megértetni velük: én éppen őértük beszélek, nekem ugyanis kényelmesebb lenne hallgatni, akkor akár lehetnék a hatalom „népi kegyeltje”, ha kedvük tartaná, elringatnának díjakkal. Móricz Zsigmond is hiába próbálta leleplezni a korhazugságot. Az 1925–26-os naplójában ír egy felvidéki körutazásáról, hogy „Szlovenszkóban” nincs is belső viszály, európai gondolkodású, felszabadult magyarokat talált ott. Erre Magyarországon tizennyolc megyében azonnal hazaárulónak és „bacilushordozónak” nyilvánították. Ugyanabból a közegből jövök, mint Móricz. Ha hallgatnék, kollaborálnék, és azt üzenném: elfogadom a mai hazug hatalmi retorikát, hogy lehet letagadni, lehet másként emlékezni, lehet kibújni a felelősség alól. Én nem hallgathatok.