Az élet szép, csak néha szomorúságos, félelmes és érthetetlen

Nem titkolom, régóta lelkesedem Balogh István Péter képeiért. Lelkesedésemnek számos oka van, más helyütt ejtettem róluk szót, most csak egyet emelek ki közülük, és ez a szerző különösen mély magányábrázolása. Balogh István Péter mindent tud erről a jelenségről (nem is jó itt a tud kifejezés, kevés is, sok is egyszerre, jobb lenne talán az érez vagy sejt), mindenesetre olyan mélységekig jut el e tárgykörben, ahová csak nagyon kevesen jutottak eddig.

Balogh István Péter művészete kapcsán expresszionizmust, néha szürrealizmust szokás emlegetni, képein mindig valami bizonytalanság, sejtelmesség, valami megmagyarázhatatlanság vagy többféleképpen magyarázhatóság van jelen. Így volt ez már korai alkotásainál is, amelyekkel kapcsolatban atyai és Kokas Ignác-i hatásokat emlegetett a kritika. A művész maga is úgy nyilatkozott (szokásos szűkszavúságával), hogy amikor elindul a keze a vásznon (faroston), még maga sem tudja, merre fog mozdulni. Hogy tehát itt is a kép festi önmagát, a művésznek nincs más dolga, mint hogy hagyja őt kibontakozni. És hogy megérezze, sikerült-e a dolog, vagy sem. Arról aztán már igazán senki sem tehet, hogy a kép (többek között) erről a magányról akar vallani nekünk, legyen tájkép vagy mi, vagy figurális alkotás, vagy – ahogy a művésznél megszokhattuk – valami a kettő között, egy tájképből kisejlő fél arccal, mondjuk. Nézzék meg ezt a szűk negyven képet az OTP Babér utcai galériájában – már a méretük magányra ítélte őket. Aztán ott vannak a magányos figurák (és ahol, kivételképpen, többen vannak, ott sincs a szereplők között valóságos kapcsolat, mindenki be van zárva a saját világába.), és ott a kihalt, üres tekintetű tájak is.

Azt már mondanunk sem kell, hogy a címek (amelyek mindig a kész kép után születnek, és néha változhatnak is) többsége is magányos, egyszavas.
Nincs tehát remény? Már hogyne volna! Merthogy Balogh István Péter arra is képes, hogy megszerettesse velünk a magányt, amely, lám, ilyen alkotásokat szül.

Az élet szép, mondja nekünk ez a festő, csak néha szomorúságos, félelmes és érthetetlen.
De – még – a miénk.